16. Fejezet

HyeRim szemszöge:

Rohantam a szobánkba, és szabadesést ugrottam a telefonomért. Átnyúltam a kis asztalom felett, majd elemeltem a kagylót.

- Igen? –szóltam bele, anélkül hogy leellenőriztem volna ki is hívott.

- Most keltél fel? – hallottam egy nevető hangot a vonal végéről. A szemeim kikerekedtek.

- Anya?

- Nem, én a télapó vagyok!

- Jól van, na, alig fél órája vagyok fent és eléggé érdekes dolgok történtek eddig… - sóhajtoztam, miközben beletúrtam a hajamba.

- Semmi gond, csak szerettem volna szólni, hogy édesapáddal és Kyonggie szüleivel meglátogatunk titeket.

- Ja, rendben, oké… - motyogtam majd hirtelen eszembe jutott, hogy nem vagyunk annyira látogatható állapotban. – Várj, anya! Hallod? Anya Itt vagy még?!

Letette. Idegesen eldobtam az ágyam végébe a telefont, majd kirohantam a nappaliba, hol tizennégy kíváncsi szemmel találtam szembe magamat.     

- Baj van! - mondtam kétségbeesetten - A szüleink nem sokára itt lesznek, nekünk meg itt van 6 helyes srác és egy JungSoo!
- HOGY!?
- Meglepetésként átjönnek.
- Még jó hogy legalább most fölhívtak. – morogta.
- Most mit csináljunk? – kérdeztem idegesen.
- Először is, fölöltözünk. – jelentette ki – Ti meg nem leskelődtök!

Bementünk a szobánkba, gyorsan magunkra kaptunk valamit majd visszamentünk a napaliba.

- Oké, akkor… - kezdett bele, de a csengő közbeszólt.

- Jézus! – túrtam bele a hajamba

- Ne pánikolj, itt vagyok! – nyugtázta KyongHa – Én ajtót nyitok, te eltünteted ezeket! JungSoo neked úgyis dolgozni kell menni, szóval a hátsó kijáraton távozol.

- Értettem. –mondta és már futott is, majd kivetette magát a hátsó ablakon. – Áááááh!

- Mondjuk én az ajtóra gondoltam, de így is jó. –rántotta meg a vállát, és elindult ajtót nyitni.

- Oké, akkor ShiShi és Tats ti mentek a gardróbba! JoKo, DaDa, ToTo, KeKe ti a könyvtárba! – adtam ki az utasítást, majd nem foglalkozva velük elindultam a konyha felé. Viszont észrevettem, hogy valaki követ. – Te miért jössz utánam?!

- Egy héten keresztül ezt verted belém, hogy mindenhova kövesselek, és így automatikusan jövök utánad! – mutogatott a karjaival  

- De most ne gyere!

- Hamarabb is mondhattad volna!

- Mondtam, hogy merre menj!

- Te hibád hogy kétértelmű vagy!

- Miért jössz utánam még mindig?!

- Mégis mit vársz, mit csináljak?! – mentünk vissza a nappaliba

- Kicsim itt vagy? –hallottam meg anyu hangját

- Basszus bukj le! – mondtam és belöktem a kanapé mögé, majd megfordultam. -Szia anyu!

- Jaj, kincsem mit bujkálsz te itt? –nevetett majd kézen ragadva bevezetett a konyhába, ahol apu és KyongHa plusz a szülei voltak. –Na kit hoztam?

- Sziasztok!- integettem.

- Már azt hittük, hogy sose jössz!- nevetett apu.

- Hát igen, HyeRim-nek volt egy kis dolga. –nevetett kínosan Kyonggie - Megoldottad?

- Persze minden a legnagyobb rendben. –legyintettem, de ebben a pillanatban hatalmas csapódás hallatszódott.

- Uramisten, ez mi volt?- kérdezte ijedten KyongHa anyukája

- Áh, csak a… csak a sz-szél kakas! – kiáltottam fel – Megyünk és megnézzük!

- Igen biztos eldőlt a kakas! – bólogatott KyongHa majd futottunk, hogy leellenőrizzük mi volt ez.

A hangok a gardrób felől jöttek, ahol találtunk egy földön fekvő Tats-ot és egy ShiShi-t. A gardrób ajtaja előtt voltak, és körülöttük pedig a cuccunk egy része.

- ShiShi, Tats mi az ördögöt csináltok? – vontam kérdőre őket

- Hívhatsz az emberi nevünkön is. –motyogta Tats

- Azokat nem tudom, mert éppenséggel beájultam.

- Ah, én tudom! – kiáltott halkan Kyonggie - Valami HerChan meg JongKook....

- Nem éppen… - rázták a fejüket

- Nem érdekeltek befele a gardróbba! – kiáltott barátném és intett a kezével hogy induljanak

- De ott nincs hely… - húzta a száját ShiShi

- Már mindent kigóráltatok, szóval befele!

- Lányok itt vagytok?- hallottuk a szüleinket

- Gyorsan! –mondtam majd egyszerre betoltuk őket a gardrób leghátuljára, majd gyorsan kifutottunk. Mikor kiértünk négy elkerekedett szemmel találtuk szembe magunkat.

- Ti most… a szekrényből jöttetek ki. – mondta apa lassan, és úgy néztek, mint akik nem hisznek a szemüknek.

- Igen? – nézett rám KyongHa

- Mit csináltatok ott? – kérdezte KyongHa anyu

- Manapság már a szekrénybe se lehet nyugtuk az embereknek? –tettem fel költőien a kérdést. Ekkor hangok hallatszódtak odabentről.

- Istenem HimChan, menj, arrébb mert nincs helyem!

- Most ezt úgy mondod mintha nekem lenn… - és ekkor KyongHa belerúgott egyet a szekrény oldalába

- Minden rendben? –aggódott anyu

- Persze, csak tudod ezek a szekrények… Manapság minden bajuk van, és egyáltalán nem képes együtt működésre! –ordítottam a mondatom végét. Remélem vették a célzást.

Megdöbbent tekintetüket látva, ismét szólásra akartam nyitni a számat, de egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A szüleink mögött KeKe alias, nem tudom ki sétált nagyban a konyha felé. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy gondtalanul lépked. Rásandítottam barátnőmre, aki éppen ugyanúgy nézett, mint én. 

- Akkor menjünk vissza a konyhába. – mondták.

- NE! –kiáltottuk.

- Miért?

- Majd, én hozok inni, ti menjetek vissza a nappaliba! –tereltem a témát.

- Rendben.

Keresztülfutottam a nappalin majd át a konyhához. Ideges voltam e miatt az egész miatt. Először kiderül, hogy a nyulaink tényleg földönkívüli nyulak, akik nem mellesleg át tudnak változni helyes pasikká. Nagyon helyes pasikká. Most meg itt vannak a szüleink, és ha lebukunk, akkor biztos, hogy nagy bajban leszünk.

Mikor beértem a hűtőnkben megpillantottam KeK-et.

- Te meg mégis mit csinálsz?!- ripakodtam rá.

- Ehsek. – felelte tele szájjal.

- Komolyan? Istenem kérlek, menj vissza! Nagy bajban leszünk, ha a szüleink meglátnak!- toltam a nappali felé, de rájöttem, hogy ott vannak a többiek. – Várj! Inkább búj el a szobánkban, és ne gyere ki többet, világos?

- Mint a nap, főnök.

Nagyot fújtatva elindultam visszafele. Egy gonddal kevesebb. A fejemet fogva sétáltam be a hatalmas helyiségbe, mikor észrevettem, hogy az egyik matokink nagyban nézelődik a kanapé mögött. Szerencsére a szüleink háttal voltak így nem vették észre. A tudatlanságából, és elveszettségéből ítélve DaDa lehetett.

Mikor észrevették, azt hogy milyen nagy szemekkel bámulok mögéjük, ők is hátra akartak nézni, de szerencsére megakadályoztam benne őket, és intettem KyongHának hogy csináljon vele valamit. Bűntársam felpattant, majd gyorsan lehúzta a lámpaállványról a burát, és DaDa fejébe húzta, majd eltolta azt hiszem a fürdő felé.

- Eléggé furák vagytok ma… - jegyezte meg KyongHa apukája

- Áh, tetszik tudni, ez a meleg front… - nevetgéltem kínosan

- És, milyen itt az élet? Milyenek a szomszédok? –faggatózott apu

- Ó hát a szomszéd bácsi igazán… kedves…

- Tényleg? Nekem kicsit furának tűnt. Mikor jöttünk úgy láttam mintha a fához beszélne…

- Jaj, dehogy is! Csak, éppen… éppen… é-éppen a felesége a fa tetején volt és hozzá beszélt!

- Minek volt a fa tetején?

- Hát, a… a sz-szél kakas miatt! Igen, éppen azt szerelte vissza!

- Szélkakas? Itt mindenkinek olyanja van?

- Persze, apu nem tudtad?! Itt a szélkakas amolyan tradíció, amit még ö… VI. Széll talált fel, itt ebben a városban…

- De akkor nálunk miért nem érvényes? – vonta fel az egyik szemöldökét anyu… Jaj, ne csináld már!

- Azért, mert csak ezen a kicsi terülten érvényes. – mondtam higgadtan, és nagy szerencsémre befutott KyongHa is egy kalapáccsal a kezében.

- KyongHa drágám, miért van egy kalapács a kezedben? – nézett rá furán anyukája

- Csak megjavította a szélkakasunk! – kiáltottam fel, majd ránéztem- Igaz?

- Persze, minden a legnagyobb rendben… a „kakassal”. –nevetett ördögien. Te jó ég… belese merek gondolni abba, hogy mit tett szegény sráccal…

- Akkor miért nem megyünk vissza konyhába? –álltak fel

- Oké, menjetek csak, mi is csatlakozunk amint megbeszéltük a szélkakasos ügyünket. –hessegettem őket.

Amint kifordultak a nappaliból rögtön, KyongHa felé fordultam.

- Mit tettél szegény DaDával? – kérdeztem halkan

- Semmit, csak ráhúztam egy lámpaburát a fejére, majd bezártam a fürdőbe. - válaszolt

- Aha… és a kalapács?

- Ja, hogy ez! Hát csak beszögeltem az ajtót, hogy ne tudjon ki jönni.

- Egész jó ötlet volt!- pacsiztunk le

- És most akkor vissza a szüleinkhez. –sóhajtott

- Azt hiszem hosszú napunk lesz…

Már majdnem beértünk a konyhába mikor észrevettük, hogy a nagyon magas kék hajú srác csak álldogál a terasz előtt.

- Te… ez mit csinál ott?! – akadtam ki

- Nem tudom, az előbb még nem volt ott! – hadonászott a kezeivel

- Vigyük innen! – majd odamentünk hozzá

- Hallod, bújj el! Hallasz? Hé, HyeRim szerintem ez meghalt…

- Ne hülyéskedj! Mit is mondott ShiShi? Ki ez?

- Hm… azt hiszem ToTo, de nem vagyok benne biztos… Bár mivel két bamba tekintetűnk van, akik semmire nem reagálnak, és mivel egy be van zárva a fürdőbe így kizárásos alapon csakis ToTo lehet.

- De miért nem reagál?!

- Mit tudjam én?!

- Így nem, megyünk semmire!

Gyorsan átfutottam a nappalin a gardróbhoz, majd kinyitottam az ajtaját. A két fiú úgy esett ki a szekrényből, mint ahogy a szomszéd bácsi barackfái kidőlnek. A két fiú nagyokat fújtatva felállt, majd a levegőt kapkodva rám néztek.

- Végre! – sóhajtott fel Tats –Kijöhetünk?    

- Bocs, nekem csak ShiShi kell! –ragadtam karon az említetett, viszont az heves ellenkezésbe kezdett

- De én Tats vagyok! – kiáltott fel a szőke, akire éppenséggel azt hittem, hogy ShiShi. Majd a barna melirozott hajú srácra mutatott- Ő ShiShi.

- Ó, akkor bocsi! – cseréltem ki őket, majd most már a valódi ShiShivel elindultam, közben Tats visszalöktem a szekrénybe

- Hé!

- Ott maradsz! Most legalább nem panaszkodhatsz, hogy nincs elég hely! Amúgy meg van bent egy villanykapcsoló és egy tükör üsd el az időt… te meg gyere már!

Átráncigáltam ShiShi-t a nappalin, majd visszatértünk a terasz elé, ahol Kyonggie a faltól elrugaszkodva próbálta ToTo-t a nappali felé tolni, de nem nagyon jött neki össze. ShiShi megindult, majd leszedte az égimeszelőnkről, KyongHát és leintette a fiút.

- Mit akartok, mit csináljak vele? – nézett ránk ShiShi

- Te minek hoztad ide Tatst? – mutogatott barátném

- Áh, nem, ez nem Tats! Én is azt hittem, de ő ShiShi! –magyaráztam

- Könnyebb lenne őket megkülönböztetni, ha lenne maszkjuk.

- Ja.       

- Erre gondoltok? –kérdezte ShiShi miközben leakasztotta a nadrágja övtartójáról a piros maszkot.

- Ó, szóval még meg van! – bólogatott KyongHa- Mire vársz, kösd már a nyakadba, aztán csinálj ezzel valamit, mert nem működik!

- Nem nem működik, csak nektek nem teljesít parancsot. –rántotta meg a vállát a nagyfőnök- Neki is rakjam a nyakába? 

- Akkor csinálj vele valamit! És igen.

- Na, ezzel meg is vagyunk. Hova menjen?

- Mondjuk… a nappali kanapéja alá!

- Oda még én sem férek be! – tártam szét a karjaimat

- Nem érdekel az ő dolga. –nyugtázta KyongHa. – Na, vidd innen, mert a végén még meglátnak titeket a szüleink!

- Oké, oké- sóhajtozott a leader- Z.3.L.0 menj a nappali kanapéja alá!

- I-gen-is! – és tényleg bement a nappali kanapéja alá

- Oké, akkor te mész vissza a gardróbba! –kezdtem el lökdösni

- Nem kell lökdösni, tudom, merre van!- morogta majd elindult visszafele.

- Oké ez kivégezve! – mondta, majd összecsapta a tenyerét.

Még válaszolni se volt időm, ugyanis egy hatalmas csörömpölés zavarta meg a fülünket. Mindketten felsóhajtottunk, és elmondtunk magunkban egy imát, hogy ne legyen semmi komolyabb dolog.

- Azt hiszem, én megnézem. – motyogta barátném, majd elindult a hall másik vége felé – Te menj vissza, mert túl feltűnő lesz, hogy mindketten itt vagyunk.

- Oké.

Visszabattyogtam a szüleinkhez, akik kíváncsian vártak minket, bár csak engem kaptak. Kitaláltam valami über nagy baromságot, miszerint KyongHa talált egy mókust, akinek eltört a lába és most éppen ellátja, de a mókus családja nem tudja ellátni magukat nélküle, ezért KyongHa most adományokat gyűjt, hogy megmentsék a mókus familit. De ekkor hirtelen a mókus új erőre kapott és kiugrott az éppen érkező autó felé, aminek a sofőrje nem tudott megállni így elütötte a szegény párát. Most Kyonggie kórházba vitte és a túléléséért küzdenek az orvosok. Kiderült, hogy nincs elég pénz az operációra ezért mindenki, aki tud adományozzon a ********-******** es számra! Telefonáljon most, és ha x összeg felett adományoz, megnyerheti az ultra képes könyvet, amit használhat ejtőernyőzésre, csónakázáshoz, vagy ha éhes meg is eheti! Higgye el meg éri telefonálni!

…Avagy csak annyit mondtam, hogy segít a szomszéd bácsinak feltenni a szélkakast…

Nagyban beszélgettünk már nem tudtam mit mondani ezért a görög-perzsa háborút kezdtem el mesélni. Na, töri, szakos vagyok, nem tehetek erről, ha kifogyok az ötletekből, csak ez jön elő.

- És akkor Leonidász spártai király, és még 300 hős férfi maradt ott akik, szembeszálltak a perzsákkal…- és meséltem volna, ha valaki nem szakít félbe…

- Tudtátok… hogy eredetileg nem háromszázan voltak, ez csak egy legenda? – szólalt fel azt hiszem JoKo… JOKO?!  

- JOKO?!- akadtam ki. Ez nem jó, nagyon nem jó!

- Kicsim ő kicsoda? –kérdezte anyu gyanúsan nézve

- H-hát ő… KyongHa pasija!- kiáltottam fel hirtelen

- Tényleg?! – nézett rám kétségbeesetten JoKo és gyanakvóan a szüleink

- Tényleg…

- Igen, valóban! –bólintott JoKo mikor oldalba böktem.

- És… miért nincs rajtad póló? – kérdezte Kyonggie anyu

- Hát mert… fürödtem! – kiáltotta el magát, majd ebben a pillanatban feltűnt az emlegetett szamarunk is

- Eltűnt a fürdőszobából az állólámpa! – kiáltotta kétségbeesetten

- Miért van a fürdőben állólámpa? –kérdezett most apu

- Mert azzal fürödtem! – válaszolt JoKo. Kezdünk ebbe belejönni…

- A lámpával?

- Miért ne? Ne mondja, hogy magának nincsenek fura szokásai…

- Hát végül is…

- Hé, álljon meg a menet! – nézett körül KyongHa majd a tekintete JoKon állapodott meg. – TE MIT KERESEL ITT?!

- Hogy, hogy mit?- néztem rá feszülten – Hisz ő a pasid!

- … HOGY MI VAN?!