YoungJae
szemszög:
-
Idióták! Hagyjátok már abba! – szólt rájuk JungSoo, éppen, amikor Zelo
kiszaladt a konyhából és a kezembe nyomta a kamerát.
-
Látod?! – mutatott győzelem ittasan Zelo után mutatva, HimChan.
-
Ez nem bizonyít semmit!
-
Befognátok?! – kiabálta túl a gyerek üvöltését JungSoo, miközben fölvette, és
elkezdte ringatni, hogy megnyugodjon.
-
Szegény… - motyogta HimChan – Most… miattunk sír?
-
Hát, nem is én ordítoztam. – morogta Daehyun, és tovább evett. YongGuk éppen
készült mondani valamit, amikor hatalmas csörömpölés hallatszódott fentről.
-
Öhm… lehet utána kéne menni… - motyogtam – Ki tudja mit művel.
-
Menjen utána az apja, ha már miatta szaladt el.
– nézett YongGukra dühösen HimChan.
-
De ez, akkor sem bizonyít semmit! – háborgott.
-
De attól még meg kéne nézni, hogy mit csinál, a fiad. – mondta Daehyun a
tányérjának.
-
Igaza van. – bólogattam.
-
Hápi is megijedt.
-
Tudtátok, hogy az emberi vér olcsóbb, mint a nyomtató tinta?
-
Ez egy komoly dolog, ne szórakozzatok! – tette csípőre a kezét HimChan.
-
Aish… mennyi gond van már vele… - morogta YongGuk és elindult kifelé –
Maradjatok itt, mindjárt jövök!
-
… Most mit csináljunk? – néztem körbe.
-
Együnk.
-
Inkább meg kéne nyugtatni a gyereket! – fordult felé dühösen HimChan.
-
JungSoo, majd megoldja. – vonta meg a vállát Daehyun – Azt kéred még? –
mutatott a tányéromra.
-
Hát, ami azt ill… NEM MONDTAM, HOGY MEGEHETED!
-
Mi? – kérdezte tele szájjal – Szóltál?
-
… Hagyjuk.
-
Jaj, szegénykém. - ment oda Bumbihoz, aki még mindig JungSoo ölében volt – Már
megnyugodott?
-
Nagyjából. Ide adnád, a cumis üvegét kérlek?
-
Hozom.
-
Ne edd meg az összes sütit! – szóltam rá Daehyunra.
-
Én csak megeszem, mielőtt más megenné.
-
Adj nekem is! – tettem le a kamerát, majd elhúztam a tányért Daehyun elöl.
-
Neeem veszed el. – kapott utána, és elkezdte visszahúzni.
-
Másokra is gondolhatnál, mielőtt befalod az egészet!
-
Mondjuk rád? Hmm… akkor inkább megeszem.
-
Esetleg rám, de még mondjuk, HyeRimre, vagy YunHeera is! KyongHáról nem is
beszélve!
-
Jó, hogy szólsz, meg kell ennem mindent mire hazaér.
-
Az istenért, vagy 10 másik emberrel vagy egy lakásban, hagyhatnál másnak is!
-
Hagyjátok abba ettől, csak sírni fog! – szólt ránk JungSoo, miközben Bumbika
szipogva még szorosabban kezdte ölelni.
-
Bocsánat… - motyogtuk egyszerre, Daehyunnal.
-
Jól van, semmi baj, már abba hagyták. – simogatta meg a gyerek hátát, JungSoo,
hogy megnyugtassa.
-
Itt van. – lépett oda JungSoohoz HimChan a cumisüveggel.
-
Köszönöm. Kérsz Bumbi, kakaót?
-
Igeny…
-
Jó, akkor csinálunk neked.
-
Én is segítek. – mondta sírós hangon Bumbi.
-
A kakaóhoz tej is kell ugye? – kérdezte HimChan.
-
Igen, meg kakaópor.
-
Hozok tejet, a másikat meg inkább rád hagyom…
-
Rendben. – bólintott JungSoo. Valahonnan sikeresen előkotorta a kakaóport,
közben HimChan pedig megérkezett a tejjel. JungSoo leültette a konyhapultra és
elkezdte megcsinálni Bumbinak a kakaót.
-
Én teszem bele a kakaót. – nyúlt a kiskanálért Bumbi.
-
Jó, te teszed bele, de segítek, hogy ne szórd ki. Rendben?
-
Jó, segíts.
-
Ügyes vagy, Bumbi. A tejet, majd én beleöntöm, jó?
-
Jó.
Megint
nem tudom, hogy hogyan, de, JungSoo megtalálta a mikrót és egy kis melegítés
után, Bumbi már itta is a kakaóját.
-
Föl. – nyújtotta a kezeit JungSoo felé, aki szó nélkül ölbe vette és kicsit
ringatni kezdte.
-
Milyen jól értesz a gyerekekhez, JungSoo. – jegyezte meg a taxis furcsán mosolyogva.
-
Van ez így. – vonta meg a vállát az említett – Én legalább értek hozzájuk.
-
Akkor most már hozzám, soha nem akarsz, majd jönni? – lépet oda hozzájuk,
HimChan.
-
Menj innen. – szipogta Bumbi és belebújt JungSoo nyakába.
-
Hát, HimChan örökre elástad magad a gyereknél. – jegyezte meg YongGuk és ebédlő
felől belépet a konyhába Zeloval együtt– Kész útvesztő ez a ház.
-
Amúgy, az ebédlőből nyílik ajtó a konyhába? Én azt hittem, csak a nappaliból
meg a folyosóról lehet bejönni. – mondta JongUp.
-
Van folyosónk?
-
Én tegnap találtam egy üvegházat.
-
A kertben?
-
Nem, itt bent valahol.
-
Megnyugodott már? – kérdezte YongGuk.
-
Szerintem, igen.
-
Na, és a fiaddal mi van? – kérdezte vigyorogva HimChan.
-
Most fejezd be…
-
Tudtátok, hogy a férfiak nemi szerve gyengéden idomul a nők testéhez?
-
Ez, hogy jön ide hyung? – kérdezte Zelo.
-
Hihihihihi, Zelo. – mosolygott rá Bumbi.
-
Jobb kedve lett. – mosolygott JongUp – Tessék, Hápi.
-
Nyem kell.
-
Beszélhetnénk. – húzta ki HimChan YongGukot a konyhából a nappaliba.
-
Tudtátok, hogy a Cecil férfinév?
-
Hova mennek? – nézett utánuk JongUp.
-
Nem tudom. – vontam meg a vállam – Tudtátok, hogy Kr.e. 250-ben, már
föltalálták a gőzgépet, csak nem hasznosították?
YongGuk
szemszög:
-
Mi az már? – kérdeztem, miután HimChan kirángatott a nappaliba.
-
Na?
-
Mi, na?
-
Igazam volt, elismerhetnéd.
-
… Azt várhatod.
-
De igazam volt.
-
Talán. – húztam a számat.
-
Aish, rohadt makacs vagy. De nem baj, egyszer úgy is elismered mindenki előtt.
– morogta.
-
Arra várhatsz…
HimChan
éppen mondani akart valamit, amikor megjelent a konyhaajtóban Bumbika. Ahogy
meglátott elvigyorodott és elkezdett felénk szaladni.
-
Halááááááááál!
-
Mondom én, hogy azt akarja, hogy kiképezzem!
-
Nem képezünk ki gyerekeket!
-
Nem tudom, hogy ezt honnan szedte, de JungSoonál volt, ő nevelte így! –
mutatott YoungJae az említettre.
-
Hé, két percig vigyáztam rá!
-
Építsünk házat. – indult el Bumbi a kockák felé.
-
Házat? – nézett nagyot JongUp – Már építhet házat?
-
Szerintem, csak játékházra gondol. – mondta a taxis.
-
Értem…
-
Nem kéne lefektetni? – kérdezte JungSoo – Biztos fáradt.
-
Kérdezzük meg. – mondta HimChan és leguggolt Bumbi mellé – Fáradt vagy?
-
Nyem.
-
Probléma megoldva.
-
De KyongHa is azt írta, hogy le kell fektetni, ebéd után. – szólt közbe
YoungJae.
-
… Álmos vagy te, higgy nekem. – fordult a gyerek felé HimChan.
-
Citromot.
-
Mi?
-
Kéjek citromoooot.
-
Az mi is?
-
Sárga és savanyú. – nézte a lapot YoungJae – Szerintem megtaláljuk.
-
És csak így a kezébe adjam? – kérdezte JongUp egy citrommal a kezében.
-
… Honnan az istenből szedted azt?!
-
Mit? Ja ezt? – nézett le a kezére – Találtam.
-
… Meg kell pucolni, és mi ellőt odaadjuk neki, meg kell nézni nincs-e benne mag.
-
Oké.
-
Adjad, majd én megpucolom. – vette és a citromot HimChan.
-
Nézzétek, egy meztelen csiga vagyok, hahahahaha.
-
Normális, ha egy gerinctelen és primitív állatnak mondja magát? – kérdezte
YoungJae.
-
Szerintem, igen. – bólogatott Daehyun.
-
Elég furán néz ki… -állapította meg JongUp.
-
Nem kóstoljuk meg, mi is? – kérdezte Daehyun.
-
De, miért is ne? – vontam meg a vállam. HimChan mindenkinek adott egyet, ami
megmaradt, azt pedig Bumbikának adta.
-
Nem olyan rossz. – motyogtam, miután meg kóstoltam.
-
Hmm… pedig KyongHa azt írta, hogy nem biztos, hogy ízleni fog nekünk.
-
Lehet csak azért, hogy ne együk meg a gyerek elől. – morogta Daehyun. JunHong
váratlanul megköszörülte a torkát, majd köhögni kezdett, és láttam, hogy a
könnyei is kezdenek folyni.
-
Ennek szörnyű íze van! – nyafogta.
-
… Adjatok még, be akarom tömni a száját! – mondtam – Ki ne köpd, szépen meg
eszed!
-
Most komolyan?! – forgatta a szemét HimChan.
-
Tessék, hyung.
-
YoungJae!
-
Mi van, olyan vicces feje van, így. És, mikor láthatok, majd máskor citromot
evő robotot?
-
Egyél! – nyomtam Zelo szájához a citrom gerezdeket.
-
De nem kérek! – mondta vörösödő arccal.
-
Ó, dehogyis nem! – bólogattam.
-
Gonosz, vagy!
-
HimChan, te ne szólj bele, nevelem a gyereket.
-
… Többet nem hagyom veled kettesben Bumbikát.
-
Mintha nyílt volna az ajtó. – mondta Daehyun - Lehet, megjöttek.
-
HOL VAGY?
-
Biztos, hogy megjöttek… - morogta HimChan.
-
Itt vagyok. – lépett KyongHa elé, JungSoo – Itt a kamera.
- Oh,
köszönöm. – vette át a kamerát – Most megnézzük, mit műveltettek a gyerekkel.
- Szia
KyongHa. – ment oda hozzá Zelo is.
- Szia…
mi van szemeddel?
- Ja,
csak a citrom miatt van.
- … Most
ölök meg valakit! Én nem etethetem meg, de más igen?! Gyere ide, Bang YongGuk!
- Nyugi
van, Ha! – fogta meg a vállát Yun – Nézd a jó oldalát, legalább már
teleetetheted.
-
Igazad van! Akkor készítek neked meglepetést! – ragyogott fel KyongHa szeme.
-
Nekem? – lepődött meg Zelo.
- Igen,
azt mondom. Már tudom is, mit csinálok neked először! – tapsolt.
-
Álljunk meg. Szóval te most… főzni akarsz, neki? – most rajtam volt a sor, hogy
meglepődjek. KyongHa és a főzés? Na jó, én ezt nem hiszem el…
- Apa?
– lépett oda hozzám Zelo.
- Igen?
-
Elmehetek vásárolni? – nézet föl rám, nagy szemekkel.
- Siess
vissza… - motyogtam, mire ő elvigyorodott, bólintott, majd elindult kifelé.
- Erről
beszélek. Ja, és addig senki se léphet a konyhába, amíg főzök!
-
Szerintem, nem is akarnak, bemeni, ha te főzöl.
- Neked
is annyi, hugi…
- Na,
na, na, nincs testvér fight! – állt közéjük HyeRim.
- Jól
van, na. – morogta KyongHa - Hol van az én Bumbim?
-
Yonga, nézd, kislány vagyok! Nézd, hogy pörög a szoknyám. Hehehehehe. – mondta
Bumbi és elkezdett pörögni.
- Mit
műveltettek vele!?
-
KyongHa, ezt te mondtad a gyereknek. – mondta HyeRim.
- De
ezt ők nem tudják.
- Most
már igen. – mondta JongUp.
- Kuss!
Nem hallottatok semmit!
-
Meleget nevelsz belőle… - morogta, HyeRim.
- Nem
is…
- De. –
mondta YunHee – Múltkor is kimondattad vele, hogy: „Hejcegnő vagyok.”
-
Rosszul hallottad.
-
Altatásnál, pedig a Csipkerózsikát mesélted neki… - folytatta YunHee.
-
Kikérem magamnak, az a Szuzi és Tekergő volt, és ő kérte. De, ha már itt
tartunk, fektessétek le a gyereket, mert aludni kell. – fordult felénk KyongHa.
-
Megmondtam. – bólogatott YoungJae.
- Na, jó.
– sóhajtott HimChan - …Hol a gyerek?
- Hát
itt… - néztem hátra, de elakadt a szavam - …van.
- Most
ugye csak szórakoztok?… - vett elő egy seprűt, KyongHa.
-
Nyugalom KyongHa, nem mehetett messzire.
- Addig
nem csinál senki semmit, amíg nincs meg a gyerek, értve?!
-
Nyugi, meglesz! – nyugtatta HyeRim – Nos, akkor YongGuk tiéd a nappali, HimChané
a nagy fürdőszoba, JungSoo tiéd a másik, ha már mindig ott vagy. KyongHa tiéd a
konyha… micsoda?! Dehogy is, meg vagyok hülyülve… JongUpé a konyha. YunHee tiéd
a spájz, KyongHa nézd meg a kertet és a hátsó udvart. Daehyun tiéd a mato szoba,
plusz JungSooé. Taxis tied a gardrób. YoungJae…
-
Tudtátok, hogy ez a lakás egy társasházhoz tartozik és csak 53m2?
Egyébként megyek, megnézem a padlást.
- Amúgy,
valaki nézze meg az alagsorunkat is. – mondta KyongHa.
- Van
alagsorunk? – kérdezte Yun.
- Ja,
tényleg, az is van. – csapott a homlokára HyeRim – Taxis az is a tiéd.
- De
oda, hogy lehet lejutni?
- Mész
a lépcső felé, és ott lesz oldalt valahol, vagyis ott szokott lenni. Nem tudom,
hogy most ott van-e. – vonta meg a vállát KyongHa – Gyerünk emberek munkára!
KyongHa
szemszög:
-
Egyébként, Hye, te mit csinálsz? – néztem az említettre, miután mindenki
elindult a dolgára.
- Most,
hogy mondod… megnézem a könyvtárat és a szobánkat. – bólogatott és ő is
elindult.
- Ha
megtaláltuk Bumbit, kinyírok mindenkit. – morogtam, majd elindultam a kertbe
megkeresni az unokaöcsém…
’2
órával később’
- Hogy értitek, hogy nincs sehol?! –
kiabáltam, miközben egy grillsütőlapáttal csapkodtam – Egy 2 éves gyerek nem
tűnik el, csak úgy!
- A
rózsaszín nyulunkat megtaláltam. – emelte föl félénkén a nyulat JongUp.
- Ez
még itt van? – nézett értetlenül HyeRim.
- Miért
van rajta kalap meg mellény? – kérdezte Yun.
- Van
rajta kalap?
-
Tudtátok, hogy a hangya saját tömegének 50-szeresét tudja felemelni,
30-szorosát vonszolni és mindig a jobb oldalára esik, ha elkábítják?
- Ez
kit érdekel?- morogtam.
-
Tudtátok, hogy a macskák vizelete fénylik a "fekete fényben"?
- Erre
sem voltam igazán kíváncsi.
- Jaj,
Ha ne bánts már állandóan! – szólt rám YunHee – Olyan büszke magára, hogy tud
ilyeneket, akkor had mondja.
- Hugi.
- Igen?
- Ne
szólj bele!
- Hagyjátok
abba, még meg kell találnunk Bumbit.
- De
már mindenhol megnéztük! – tárta szét a karját HimChan – Kétszer is!
- Nem
baj, megint megnézzük, csak együtt. – legyintettem.
-
Kezdjük a kertel, és onnan haladjunk a ház felé. – ajánlotta Hye.
-
Hallottátok, mindenki kifelé! – kezdtem terelni mindenkit a hátsó ajtó felé.
-
Sziasztok. – lépett be hirtelen Zelo.
- Na
végre, hogy itt vagy, segíts keresni Bumbit, mert ezek elvesztették. – mentem
elé – Most terveztük harmadszorra átkutatni a házat.
-
Értem… A szomszédban nem kerestétek? – kérdezte.
-
Szomszéd?... HyeRim, nekünk van szomszédunk? – néztem hátra.
- A Barackfasuttogó.
– kapott a fejéhez.
- Ő
szomszédunk? Azt hittem, hogy egy ügyeletes elmebeteg.
-
KyongHa, nem lehetsz ilyen gonosz! – szólt rám Yun.
- Mégis
az vagyok.
-
Induljunk a szomszédba. – vezényelt Hye és elindult, mi pedig követtük.
-
Lehet, megtanította barackfákhoz beszélni, vagy virággá változtatta és most
benne van egy cserépben és várja, hogy kiszabadítsuk, esetleg dolgozik a
veteményesben, ahol virágok vannak ültetve, mert a Barackfasuttogó egy kannibál
és virágokat eszik... Szegénykém, biztos kapál.– vettem számba a lehetőségeket
menet közben.
-
KyongHa, most hagyd abba. – szólt rám Hye.
- És
most? – kérdezte JongUp, miután meg álltunk a kapu előtt.
- Én
bemegyek. – mondtam és beléptem a kapun.
-
KyongHa várj…
-
Yonga! – futott velem szembe Bumbi végig a háztól vezető kikövezett úton.
- Nézd,
itt van. – mondta Yun.
-
Bumbi! – kaptam föl a gyereket és magamhoz szorítottam – Te kis butus, úgy
aggódtam érted, ne csinálj többet ilyet, velem!
- Jó. –
mondta vigyorogva.
-
Tudtátok, hogy a tengeri csillagnak nincsen agya?
- Ilyen
embereket is ismerek. – mondtam.
- Na
végre, jöttetek érte. – jelent meg a Barackfasuttogó bácsi – Az egész délutáni
alvását a kanapémon szunyálta át.
-
Köszönjük, hogy fölengedte a kanapéjára, de most elvinném, mert még kell nekem.
– mondtam.
-
Vigyed csak. - vonta meg a vállát.
-
Köszönöm.
- És
csak így simán elmész? – jött utánam Hye.
-
Persze, miért, mit csináljak? Ugráljak?
- Nem
tudom. Köszönd, meg vagy valami!
- Már
megtettem. Ennél többet nem köszönök. Kérsz egy kis sütit?
- Én
igen.
- A
gyereket kérdeztem, Tubi!
-
Daedun, hehehe.
- De
édesen mondja a nevét. – tapsolt Yun.
- De
rendesen is ki tudja mondani. – mondta HimChan.
- Úgy
mondja, ahogy neki tetszik. – vontam meg a vállam, közben megérkeztünk a házba,
én pedig letettem Bumbit a nappaliban a kanapéra.
- Na, akkor
készítek palacsintát neked, meg hozok sütit.
- KyongHa,
ha most mersz főzni, akkor én… - kezdte Hye, de váratlanul elakadt a szava,
láttam, ahogy hirtelen elfehéredik, a szemei lassan elkezdtek lecsukódni és
összeset.
- Te jó
ég, HyeRim elájult! – kiáltotta a taxis.
Narrátor:
- Te jó
ég, HyeRim elájult!
-
Úristen, ez nem mozog, ez nem él! – kiabálta HimChan.
-
Szerintem, meghalt. – hümmögött KyongHa – Hozom az ásót!
- M-meghalt?
– kerekedtek el DaeHyun szemei, majd üveges tekintettel maga elé bámult.
-
Teljességgel lehetetlen, hogy ilyen hirtelen meghaljon valaki! – érvelt
YoungJae
- Jaj,
most nézzétek a kiabálásotok miatt, megint sír a gyerek! – szólalt fel JungSoo,
miközben felvette a gyereket – Egyébként, HyeRim nem halt meg, csak…
- Majd
én, foglalkozok azzal a gyerekkel! – nyúlt Bumbiért YongGuk, de JungSoo elhúzta
a kezét.
- Na,
azt már nem!
- Mi
bajod van? – förmedt rá YongGuk,
- Nem
adom neked oda, még a saját fiaddal sem tudsz bánni!
- Zelo
és én tökéletesen megvagyunk!
- Ja,
persze, mert egy gyereknek pontosan arra van szüksége, hogy kiképezzék!
- Én tudom,
hogy mit csinálok!
-
Gyerekek! – szólalt fel a taxis – Semmi baja HyeRimnek, valószínű, hogy csak…
-
Taxis! – borult HimChan a nyakába – Te pap is vagy, nem?
- Hát,
most, hogy mondod, azt hiszem huszonhatod állásban egy…
- Tökéletes!
Segíts HyeRimnek biztonságosan átjutni a másvilágra!
- De…
-
Nincs, de! – tiltakozott a szőke matoki – Nézd meg! KyongHa, már elkezdte
elásni, a nappaliban!
- A
nappaliban?! – ment be a helyiségbe – Miért pont a nappaliban?!
- Mert
szerette ezt a helyet. – bólogatott a barátnője.
- Én
hívtam az orvosokat! – lépett be YunHee – Szent ég, már elkéstünk?!
-
Bizony barátom, bizony. – sóhajtotta YoungJae, majd a lány vállára tette a
kezét.
- Miért
feded be sóderrel, HyeRimet?! – akadt ki a taxis.
- Ja,
hát, nem találtam homokot, így gondoltam ez is megteszi. – elmélkedett KyongHa
-
Gyerünk pap, csinálj valamit! – utasította HimChan.
Mindenki
sürgött-forgott az állítólagos halottunk mellett, aki békésen aludta az igazak
álmát. A „meghitt” pillanatot még a piros ruhás tagok érkezése sem törhette
meg.
- Mégis
mi folyik itt?! – akadt ki az egyik mentős.
- He? –
nézett fel mindenki egy pillanat erejéig, majd tovább folytatták a dolgukat.
-
Miféle sátánista szertartásba csöppentünk bele?! – kiáltott fel a másik-
Szegény lányt, már teljesen eltemették sóderrel! Sóderrel! És az a másik lány,
csak pakolja rá, csak pakolja, a nappali kellős közepén!
- Ez
volt a kedvenc helye, homokot meg nem találtam! – háborgott KyongHa – Komolyan,
miért van mindenki ennyire kiakadva ezen?!
- Nézd
azt a barna hajú srácot! Miféle nyelven beszél?! Az ördög nyelvén, ha, én
mondom! – folytatták a hívatlan vendégek.
- Áh,
az csak Daehyun, miközben a Mato himnuszt mormolja… habár fogalmam sincs, hogy
miért… - elmélkedett HimChan
- És
nézd, azokat, akik körültáncolják… lefogadom, hogy a szertartás része!
- Ez a
Matoplanet hagyományos népi tánca! – bólogatott Channie – Ismét ne kérdezzék,
hogy miért ez, de…
- De mi
van azzal a pap szerzettel? Miért locsolja le pálinkával, azt a
szerencsétlent?!
- Nem
találtam szenteltvizet a hűtőben, és csak ez volt! – szabadkozott a pap, majd
tovább folytatta a cselekményt.
- Ez talán
még elfogadható lenne, de… - köszörülte meg a torkát a rangidős orvos, majd a
veszekedő YongGukra és JungSoora mutatott, akik már annyira közel voltak
egymáshoz, hogy szegény Bumb közéjük szorult – DE MIT CSINÁL, AZ A VESZEKEDŐ,
MELEG HÁZASPÁR?!
- HÁZASPÁR?!
– akadt ki a két említet – MI?!
- Mi…?
– ébredezett HyeRim – Hol vagyok? Miért ilyen nehéz mindenem?
- Jé, szia,
Tubi! – köszönt KyongHa, aki az ásóra támaszkodva nézte az eseményeket.
-
Micsoda? Miért vagyok beterítve sóderrel, és miért van pálinka szagom?!
- Ja,
hát ez egy hosszú és vicces sztori!
-
KYONGHA!
„félórával
később”
- …és így
történt! – bólogatott a kakukk.
- Nem
hiszem el! – mormogta HyeRim, majd a taxisra nézett – Pálinka? Komolyan?
- Rám
vagy mérges, amikor KyongHa el akart ásni?!
-
Mindig el akar. – legyintett a kérdezett.
Daehyun
szemszöge:
Mire
minden lecsendesült, a többiek elmentek a dolgukra én meg bementem HyeRim és
KyongHa szobájába. Lepihentem „alvótársam” ágyában, majd az oldalamra fordulva
elnyomott az álom.
Mi ez? Mi
ez az érzés? Nem tetszik, idegesít. Lassan kinyitottam a szemeimet, és elém
tárult Bumb, miközben a fülemet húzogatja. Felkönyököltem az ágyban, majd
meglepődve vettem észre, hogy az ágy tulajdonosa is itt tartózkodik.
- Mit
csináltok itt? – kérdeztem, ásitás közben.
- KyongHa
rám bízta, miközben téged kerestelek. – mosolygott – De meg lettél, te kis
hétalvó.
- Fáradt
voltam.
- Látom. –
sóhajtott – Kintebb mész egy kicsit? Én is le szeretnék dőlni.
Teljesítettem
a kérését, közben a gyereket közelebb húztam magamhoz, hogy még több hely
jusson neki. Mivel a gyerkőc eléggé aktív volt, ezért játszottunk vele, de ez
sem sokat segítet, már mindketten nagyon fáradtak voltunk.
- Dae! –
suttogott halkan HyeRim, miközben közelebb húzta magához TaeBummot.
- Igen?
- Nem
akarsz neki énekelni valamit? – mosolygott rám – Olyan kellemes, és megnyugtató
a hangod. Az se baj, ha matoul, vagy isten tudja milyen nyelven énekelsz.
- Ennyire
tetszett? – vigyorodtam el, közben feléjük fordultam
- Ühüm… -
bólintott egy aprót, majd elkapta a tekintetét. – Sz-szeretem a hangod…
Megint dadog…
Hümmögtem
egyet, majd elkezdtem gondolkodni. Mit is énekeljek? Nem ismerek olyan sok
földi dalt, csak amit a rádióban-vagy miben- hallottam. Elkezdtem dúdolni azt az
altató dalt, amit anya énekelt nekem, annak idején. Gondolkoztam egy kicsit,
végül valami csoda folytán, már nem csak dúdoltam, hanem szöveget is
párosítottam hozzá. Nem tudom, hogy honnan ismertem, egyszerűen csak jött
magától. Mintha, mindig is itt lett volna a fejemben ez a dal, de… nem tudom
hova tenni.
Mikor a
vége felé közeledtem a dalnak, megálltam. Nem tudom. Nem tudom fojtatni. Nem emlékszek. Hogy van vége…?
Üveges
tekintettel bámultam magam elé. Hova tűnt? Miért nem tudom? Honnan ismerem? Ki tanította?
Üresség.
Ez a szó jellemezett engem, ebben a pillanatban. Mintha hiányozna egy részem.
Behunytam a szemeimet, és megpróbáltam előszedni a fejemből a dalt, de… már nem
emlékszek rá. Az egészre nem emlékszek.
Mit énekeltem? Hova tűnt?
- Mi folyik
itt? – suttogtam magam elé. – Hye…
Alszik.
Szorosan ölelte magához a gyermeket, mintha csak védelmezné. Teste össze volt
gömbölyödve, de szinte tökéletes alvó póznak bizonyult egy gyerekes anyukának. Az arca már békés volt, ám még mindig
látszódtak rajta a fáradtág jelei. Meggyötört volt, valljuk be. Nem aludhatott
sokat, mióta itt vagyunk, hisz’ egész nap fel-alá járkál miattunk. Haja lágyán
omlott végig a testén, néhol egy-egy kusza tincs a szemébe lógott.
Óvatosan
kisepertem az arcából a rakoncátlan hajvégeket, de a kezemet nem vettem el.
Mindig is ilyen puha volt a bőre?
Lassan
végighúztam rajta a kezemet egészen az álla vonaláig, de mielőtt
megismételhettem volna ezt a mozdulatsort, elkaptam a kezemet.
Mit csinálok?
Megráztam
a fejemet, közben a takarót magunk köré terítettem. Közelebb másztam hozzájuk,
végül HyeRimet nézve elnyomott az álom…
HyeRim
szemszöge:
Sötétség
lepte el a szobát. Valószínű, hogy az éjszaka közepén járhattunk. Óvatosan
fentebb tornáztam magamat, hogy véletlenül se keltsem fel alvó partnereimet…
vagyis csak partneremet. Bumbnak, már nyoma sem volt, de KyongHának annál
inkább. Vagyis ő a saját ágyában volt, nekem meg maradt Dae.
Azt is
meglepődve tapasztaltam, hogy DaeHyun és én helyet cseréltünk, de fogalmam sincs,
hogy mikor, és egyáltalán hogy?!
Unottan
visszatettem a fejemet a párnámra és megpróbáltam aludni, de nem jött össze.
Felnéztem a hallgatag matoki arcára. Békésen aludt, mint a bunda. Olyan
tökéletes volt ez a srác, hogy arra már nincsenek szavak. A bevilágító holdfény
tökéletesen kiemelte arca minden szegletét. Hibátlan, makulátlan bőrét; vöröses
ajkait; kusza barna haját és még azt az édes kis anyajegyet is a szeme alatt. A
testem szinte magától mozdult, és kezdtem el simogatni az arcát. Olyan más ilyenkor.
Nem az alvásra értem, hanem arra mikor csak ketten vagyunk. Teljesen más a
légkör, máshogy beszélünk egymással, máshogy érintkezünk.
Nézegettem
békés arcát, de hirtelen ráncolni kezdte a homlokát. Elvettem a kezemet, mert
gondoltam a kis magán akcióm zavarta meg az alvásban, ám úgy tűnik tévedtem.
Dae zihálni kezdett, majd össze-vissza forgolódni és rúgkapálni. Szemeiből
elkezdtek folyni a könnyek, és szüntelenül kapkodta a levegőt.
Rémálma lenne?
- Lu… -
nyögte - Mah…
- Dae! –
fogtam meg a vállát és gyengéden rázogatni kezdtem – Kellj fel, Dae!
- Ne,
kérlek! – nyöszörgött – Te… nem… nem lehet… igaz!
- DAEHYUN!
A
kelleténél hangosabban szóltam neki, mire szinte rögvest felült az ágyban.
Zihált, fújtatott és kapkodta a levegőt. A fejét kezdte el fogni, majd rázni.
- Mi a
baj? – ültem fel és a hátára simítottam a kezemet, mire összerezzent.
-
Hye-HyeRim… - suttogta, majd rám emelte könnyes tekintetét. – A fejem… majd
széthasad a fejem.
- Hozok
valami! – indultam is volna el, ha nem kapja el a csuklómat. Simán ki tudtam
volna rántani, hisz olyan gyengén fogta meg. Életemben nem hittem, hogy valaha
ilyen állapotban fogom látni. Megtörten. Érzem, ahogy remegnek a végtagjai. –
Dae…?
-
K-kérlek, ne hagyj egyedül!
- O-oké,
nem megyek sehova! – mondtam, majd visszafektettem magunkat az ágyba, de a
remegése továbbra sem csillapodott. – Mit csináljak? Annyira segíteni akarok,
de nem tudok!
Daehyun
nem válaszolt semmit, csak lassan közelebb csúszott hozzám. A karjait átvette
rajtam, a fejét pedig belefúrta a nyakamba, mint aki el akar bújni a világ
elől.
-
Daehyun!?
- Hadd
m-maradjunk így! – szipogott – Kérlek…
- Ühm..
h-ha ettől jobban érzed magadat… - motyogtam elpirultan, majd a vállára
hajtottam a fejemet, és lehunytam a szememet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése