18. Fejezet

 HyeRim szemszöge:

Mikor hazaértünk a fiúk átöltöztek. Pár pillanat múlva meg is jelentek, közben én lecsekkoltam, hogy mit kell venni, majd beírtam KyongHa telefonjába. 

- KyongHa én itthon maradok, elkezdem csinálni a rizst! – kiáltottam ki a konyhából. – Beírtam a telódba, hogy mit kell venni.

- Micsoda, de hisz ez rengeteg! Azt akarod, hogy egyedül menjek?

- Igaz… - motyogtam majd kifordultam a konyhából, és kiáltottam egyet. – Fiúk! El tudnátok menni Kyonggie-val a boltba, mert nekem itt dolgom van, és félek, hogy megeszi, amit kell venni!

- Hé!

- Nekem rendben, de valaki maradjon itt veled! – mondta Jongkook

- Majd a himnős itt marad! – legyintett barátném

- Ki?- kérdezték egyszerre

- Asszem, rólam beszél… - sóhajtott Kek… vagyis DaeSung… vagy én nem tudom.

- Miért pont ő? – kérdeztem

- Úgyis össze vagytok nőve, kívül-belül ismeritek egymást…

- … KYONGHA!

- Na, indulás! Hívom a taxist.

 Miután KyongHáék elmentek, én nekiálltam a konyhában szorgoskodni. Elővettem egy zacskó rizst, majd egy olyan edényt vettem elő, aminek lyukas az alja. Megmostam a rizst, majd fordultam volna meg a tengelyemen, de egy KeKével találtam szembe magamat.

- Jézus ne ijesztgess! – ejtettem ki az edényt a kezemből

- Bocsi!- motyogta majd felvette az edény és lerakta a pultra, végül megállt előtt. Anyám, de magas!

- Te… egy fiú vagy! – kiáltottam fel miközben magamba roskadtam

- Te vagy kiakadva!? Engem vittél szó szerint mindenhova! És lánynak néztél!

- Fiú…

- Igen az vagyok.

- Egy pasi…

- Befejeznéd?

- Magas, helyes, nyúl pasi…

- Most már tényleg elég lehetne…

- De miért nem próbáltad meggátolni?

- Mit? – nézett rám értetlenül

- Hát azt… azt h-hogy magammal cipeljelek a fürdéshez. – temettem az arcomat a kezembe

- Ellenkeztem… nem is kicsit… - motyogta miközben a cipője orrát kezdte el tanulmányozni, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.  

- … Lehettél volna egyértelműbb.

- Sose fogom megérteni a földi nőket…- csóválta a fejét

- Amúgy egész cuki vagy így emberként is… de nem aludhatsz többet velem!

- Nyúlként aludhatnék? Mi a különbség?

- Itt rendesen látszódik, hogy pasi vagy… Szóval, mostantól a többiekkel alszol DaeSung… - mondtam majd visszafordultam a főzéshez

- DaeHyun.

- Segitenél DaeSung? – kérdeztem, majd a nagy zacskó kukorica felé mutattam, ami ott volt a hűtő melletti sarokban. Egyébként fogalmam sincs, hogy honnan volt nekünk.

- DaeHyun, a nevem DaeHyun.

- Nem mindegy?

Mindketten nagyban benne voltunk a főzicskézésben, csend telepedett a házra. Egyikünk se szólt egy szót se. Megmondom őszintén, kicsit kínosnak éreztem a hangulatot. Éppen leraktam a nagy tál riszt az asztalra, mikor elkezdetek szúrni a szemeim. Érdekes, hogy pont egyszerre. Kicsit megdörzsöltem őket, majd arra lettem figyelmes, hogy hirtelen elhomályosult minden. Ijedten néztem a föld felé, majd guggoltam le.

- Ne, ne, ne! – tapogattam a földet

- HyeRim? – hallottam DaeNemjegyeztemmegavégét hangját. Legalábbis a hangja alapján ő volt, ugyanis nem láttam mást belőle csak egy homályos fekete foltot. – Mit csinálsz?

- Kiesett a kontaktlencsém!

- Kontakt, mi? – nézett rám - legalábbis szerintem-, majd csatlakozott hozzám.

- Keress, kicsi, tapadós, kerek lencséket. – magyaráztam – Arra valók, hogy akiknek nem jó a szemük, azok lássanak.

- Eh… - csodálkozott- Még soha nem hallottam ilyenről!

- Micsoda? Honnan jöttél te?!

- A Mato planetről!

- Kár volt kérdeznem…

Mindketten sűrű mozdulatokkal tapogatóztunk a padlón. Muszáj meglennie! Ha nem találom meg, hamar akkor össze fog menni, és használhatatlan lesz.

- Megvan! – kiáltott fel partnerem.

- Add ide! – tapogatóztam a kezéért

- Tessék. Hé, csak óvatosan!

- Oké, oké! –motyogtam, majd nagy nehezen elindultam a szobánk felé.

Útközben nekimentem a falnak, meg egy valaminek is, de sikeresen betaláltam a szobánkba. Odacsusszantam az íróasztalomhoz, majd kitapogattam a lencsetisztító folyadékom. Amilyen gyorsan csak tudtam rájuk locsoltam, de hiába. A lencsék már túl kicsire összezsugorodtak. Használhatatlanok lettek.

- Francba! – túrtam bele idegesen a hajamba.

- Mi az?

- El kell mennem, venni lencsét. Ezek már nem használhatók! Ráadásul a szemüvegem is még egy hétig a szemésznél van. Ash, remélem lesz lencse.

- Most akkor mész?

- Igen, mert nem maradhatok így! Csak felkapom a kabátom, a szekrényből…

- De HyeRim…

- Jáj! –kiáltottam mikor rám esett –a méretéből ítélve- egy adag birsalma.

- Az a spájz…

- … Tudtam én…

- Igen… jobb lesz, ha veled megyek, mert a végén még elüt egy olyan nagy izé, amibe sok földlakó van.

- Busz?

- Biztos, én még soha nem láttam ilyen fura micsodákat. Még csak repülni sem tudnak!   

- Milyen fejlett bolygóról jöttél te?! És még azt mondják, hogy az emberi lények a legértelmesebbek/intelligensebbek…

- Hát azt hiszem ti a 123.-ok vagytok…

- Oh, szuper… És ha megkérdezhetem ti hanyadikok vagytok?

- Az 5.-ek.

- Igeeen, ezt sejthettem volna.

 Felvettem a kabátomat, - most már tényleg a szekrényből- és elindultunk. Igaz, Kyonggie- nak előtte még hagytam egy üzenetet miszerint „Megvakultam, a nyulam orvoshoz visz, ne aggódj! Ui.: Mióta van nekünk spájzunk?”

Meg kell mondanom nagy hálát adok az égnek, hogy Dae velem jött. Az elmúlt 15 percben, ha tizenkétszer nem, akkor egyszer sem mentette meg az életemet, egy nyaktöréstől, avagy egy kilapulástól.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel mikor megláttam az óriás műanyag szemüveget egy bolt tetején. Megérkeztünk. Benyitottam a már jól ismert ajtón, az árus kutyája pedig rögtön üdvözölt engem.

- Szia Kyung! – borzoltam össze a bundáját

- Áh, HyeRim drágám, mi szél hozott erre? – jött elő a szemész néni… és a fia.

- Jó napot ajumma! És… JungMin… - sóhajtottam.

Imádom a szemész nénit, mert mindig olyan kedves meg minden, de a fiától falra mászok! Állandóan nyomul, azt hiszi ő itt a világmindenség. Rengetegszer hívott már randira, de eddig mindig kosarat kapott. Nem állt szándékomban egy ilyen emberrel randizni, hisz látszik rajta, hogy neki csak egy menetre kell minden lány. Vagy addig, amíg meg nem unja. Egyébként amikor KyongHa velem van, akkor sose mer hozzám szólni, vagy érni. Mikor legelőször jött velem lakópartnerem, JungMin szokásához híven elkezdett nyomulni. Ám ekkor barátosném hozzávágta Park Chanyeolt az EXO-K rapperét. Ne kérdezzétek, hogy, hogy mert én sem tudom. Azóta JungMin fél KyongHától, az EXOsok pedig mindig itt vásárolnak szemüvegeket.

- Szióka Hye! – jött oda JungMin és meg akart ölelni, de én alkalmaztam rajta a „megdögleszhahozzámmerszérni” nézésemet. Ekkor megpillantotta mögöttem a partneremet. – Ő meg kicsoda?

- Jó napot!- hajolt meg Dae

- Hali. – nézett rá szúrósan JungMin. Valószínűleg nem tetszett neki hogy Daevel vagyok.    

- Kedveském. – mosolygott ajumma, majd felém fordult. – Jaj, HyeRimkém nagyon jóvágású fiatalembert találtál!

- Jaj, mi nem vagyunk együtt!

- Nem? – nézett rám Dae. Mi van? – De hisz itt vagyok veled…

- Mi..? Jaj, nem..

- Na, várjunk, akkor most veletek mi van? – szállt be a vitába JungMin – Mert ha nem vagytok együtt, akkor gondolom nem zavarna, hogyha elrabolnám Hye-t délután. Vagy estére is.   

Na, itt felment bennem a pumpa. Mégis mit képzel ez magáról?! Tudni kell rólam, hogyha ideges vagyok, előbb cselekszek, mint gondolkodnék és olyanokat mondok,amit lehet később megbánok. Vagy olyanokat mondok, amit én se értek.

- Együtt vagyunk, de mégse! Vagyis félig, egészében. Előfordulhat, egy házból jöttünk. Talán igen, de mégis igen.  – mondtam hangosan- És zavarná, ha elvinnél!

- Hogy mi van?- kerekedtek ki a szemei.

- Törd az agyad Einstein…

Hátrafordultam és Daere néztem. Láttam, hogy fogalma sincs arról, hogy miről beszélünk. Halkan elsuttogtam, hogy majd elmondom, mire aprót bólintott, majd beállt mellém.

- Khm… nos akkor… - szólt a nemkívánatos személy.

- HyeRimnek nem működik a kondicionálója. – mondta egyszerűen partnerem, mire mindenki eléggé érdekes arckifejezéssel nézett rá.

- A kontaktlencsémre gondol. – helyesbítettem

- Áh, értem. – bólogatott a néni. – Mi történt vele?

- Kiesett és tönkrement. Most teljesen vak vagyok.

- Még szerencse hogy van egy támaszod.

- Igen, igen. Meg tetszene nézni, hogy van-e az én szememre való?

- Persze, egy pillanat és jövök!

 Feszengve álldogáltunk a boltban. JungMin állandóan Daet nézte, ami valószínűleg nagyon zavarhatta az említetett, mert össze-vissza forgolódott.

- Szóval te Hyevel vagy… - kezdte a beszélgetést a kinemálhatomszemély.

- Öh… mint ahogy látod… - nézett rá furán Dae. Istenem, még mindig nem tudja, hogy miről van szó!

- Mióta ismered?

- Már több mint egy hónapja.

- Ch… csak ennyi ideje? Én már évek óta ismerem!

- Van ez így.

- Nem tetszel nekem…

- Megnyugodtam.

- Kurvára idegesít, hogy azt hiszed te vagy itt a menő csávó. De csak hogy tudd nem vagy az!

- Értem én.

- Na idefigyelj! Azt hiszed, hogy te vagy a kemény csávó? Csak mert full fekete ruhákban járkálsz, és mert menő frizurád van?

- Ja, előfordulhat.

- Na idefigyelj kis csávó…

- Magasabb vagyok.

- Csak ennyi telik tőled? Hogy beszólogatsz az idősebbeknek?!

- Vagy 300-zal idősebb lehetek…

- Egy betegesen fura alak vagy…

- Inkább a ninja a megfelelő szó.

- Nem érdekelsz, és hogy honnan jöttél.

- Hát elég messziről.

- Gyűlölöm a magadfajtákat, akik bármilyen csajt megkaphatnak.

- Az eper illat a titka.

- Megtennéd, hogy nem vágsz közbe mindig?!

- Folytasd nyugodtan.

- Idefigyelj te kis féreg.

- Nyúl.

- Befognád?

- A szádat? Igen, tényleg rád férne már egy fogmosás…

- Elmehetsz a sunyiba..

- Én csak haza akarok menni.

- Hye úgyis velem lesz.

- Miből gondolod?

- Jobb vagyok nálad.

- Ennek mi köze hozzá?

- Erősebb vagyok. Meg tudom védeni.

- Fél kézzel széthasítok egy házat…

- Ne menőzzél itt nekem!

- Én csak tényeket mondok.

- Neki egy olyan srác kell, akin van is valami izomzat. Akivel nyugodtan aludhat éjszakánként.

- Velem szeret aludni.

- Te már aludtál vele?!

- Ja, mindennap.

- Mégis miért, és hogyan?!

- Velem akart aludni.

- Miért?!

- Eper illatú voltam.

- Kussoljál már!

- Meg se szólaltam.

- Dögölj meg!

- Egyszer mindenki meghal.

Gyilkos tekintettel méregették a másikat. Feszülten figyeltem, hogy most mi lesz. Nagyon remélem, hogy nem ugranak egymásnak, mert akkor itt katasztrófa lenne. Igazság szerint kicsit féltem Daet, mert JungMin elég nagydarab állat.

Hatalmasat sóhajtottam mikor megjött a boltos néni.

- Sajnálom kedveském, de nincs készleten. – mondta, mire én magamban elkáromkodtam egy sort. – De 3 nap múlva készlet feltöltés lesz, akkor gyere vissza.  
- Rendben van köszönöm. Akkor viszontlátásra.

Megragadtam –legalábbis próbálkoztam- KeKe karját és kihúztam a boltból, majd a közeli park felé vettem az irányt, s leültem egy padra. Teljesen összeomlottam. 3 nap, szemüveg és kontaktlencse nélkül? Ez nem lehet igaz… hogy fogom én ez kibírni?! Hisz a három méterre lévő padig már el se látok!

KeK leguggolt elém, és türelmesen megvárta, míg rendezem magamban a dolgokat.    

- Ennyire nagydolog? – kérdezte halkan, valószínűleg félt a reakciómtól.

- De még mekkora! Semmit sem látok, csak pacákat… borzasztó érzés.

- Sajnálom.

- Miért kérsz bocsánatot?

- Fogalmam sincs. – nevetett. Ez az első alkalom, hogy nevetni láttam. Vagyis inkább hallottam. Be kell vallanom nagyon szép nevetése van. Olyan dallamos, és csilingelő.

- Jé, te nevetsz! – tapsikoltam.

- Ezt úgy mondod, mintha valami csoda lenne.

- Hát eddig még sose hallottalak.

- Talán… mert egy nyúl voltam?

- Jó, jó… de utána. Olyan mélabús és rideg tekinteted van.

- Kösz…

- Na, én csak beszélgetni próbálok.

- Azt látom.

- Megint kezded.

- Mit?

- Ezt a nemtörődömséget. Olyan hangnemben beszélsz, mintha semmi sem érdekelne.

- Nem szeretek beszélni.

- Miért érzem úgy, hogy sose fogjuk megtalálni a közös hangot?

Nagyot sóhajtottam, majd kinyújtottam a kezemet, jelezvén hogy húzzon, fel. Dae gyorsan vette a lapot, majd miután sikeresen feltápászkodtam elindultunk haza. Mivel féltem, hogy nekimegyek valaminek, vagy, hogy elütnek, ezért inkább partnerembe karolva haladtam. Valószínűleg úgy nézhettünk ki, mint egy vak és a vezetője. Egyszerűen gyűlöltem ezt az érzést, hogy tehetetlen vagyok.

Sose tartottam valami nagydologra azt, hogy látok, egészen addig, amíg a szemem el nem kezdett romlani. Először mondjuk nem volt olyan nagydolog hisz akkor még szemüveg nélkül is láttam. De amikor közölték velem, hogy romlott, és mindig egyel nagyobb dioptria kellett… egyre jobban kezdtem félni, és a szemüvegem is a részemmé vált. Azt hiszem egy éve használok lencsét, szerencsére azóta csak egy negyedet romlott a szemem. Nekem már ez is csoda.

- Most merre? – zökkentett ki egy hang a gondolatsoraimból

- Hol vagyunk?

- Valami Olimpia utca.

- Akkor menjünk, át a kereszteződésen majd fordulj balra. - mutogattam

- Rendben.

Csendben haladtunk egymás mellett, viszont ez engem kicsit idegesített. Alapjáraton véve csendes lány vagyok, ezért mindig a beszélgetőpartnereim kezdeményeznek. És éppen ezért, ha csend van, akkor mindig olyan kényelmetlenül érzem magamat. Kivéve olyanok közelében, akiket már jól ismerek. Például KyongHa közelében abszolút nem kínos a csend mivel mindketten nagyon jól, és régóta ismerjük a másikat, és ez olyan, hogy is mondjam… megszokott csend. Daeről meg alig tudok valamit…

- Nos… Dae…

- Hyun. DaeHyun. Nem igaz, hogy még mindig nem jegyezted meg!

- Bocsi, bocsi rossz a memóriám. Szóval DaeHyun… áh most jól mondtaaam! Na szóval, miért is vagytok itt? Mármint a földön..

- Eredetileg tanulmányozni akartuk a földet, de az űrhajónk bedöglött.

- És akkor mondtad, hogy valami Matyó planetről érkeztetek.

- Mato. És igen, onnan.

- Ott mindenki nyuszi?

- Hát úgy nagyjából igen. De mi nem nyulak vagyunk, csak úgy nézünk ki. Matokik vagyunk.

- Wow. Ott mindenkinek van maszkja, meg minden?

- Persze, ez az egyik megkülönböztető jelünk.

- És hogy, hogy te rózsaszín vagy? Mármint a bundád, vagy micsodád.

- Hát… erről fogalmam sincs.

- Lehet, hogy te elromlottál.

- …Ezt meg hogy érted?

- Hát… nálatok is így… mármint érted… ti is… na, érted! Vagy tojásból… esetleg készültök…?

- … Rendesen van családom, ha erre akarsz kilyukadni.

- Nem erre.  

- Akkor?

- Hát, aj… - gondolkoztam, hogy is kéne mondanom- Ti is… normálisan körülmények között jöttök a világra?

- Ja, hogy erre gondolsz! Igazából fogalmam sincs, hogy egy földlakó hogyan születik meg. Még nem volt ilyen tapasztalatban részem, és otthon sem okítják a Kadét Rendszerben.

- Hát az anyud hasában vagy egy jó darabig, utána bújsz elő…

- Az… anyukádból…?

- Igen.

- …Azt hiszem, örülök, hogy még nem volt ilyen látványban részem…

- Miért nálatok hogyan?

- Hát másképp.

- Naaa, mond el!

- Hosszú és bonyolult sztori és a földlakók lehet képtelenek a megértésükre.

- Kösz, most hülyéztél le…

- Sose lehet tudni, hogy…

- Elég volt ennyi, köszönöm! Beszéljünk másról! Azt mondtad, hogy van családod.

- Igen, van. Egy anyukám és egy apukám.

- Szóval ott is vannak családok. És meddig… éltek? Mármint az előbb mondtad JungMinnak, hogy vagy 300 évvel idősebb vagy… Ezt hogy értetted?

- Mert ténylegesen annyival lehetek idősebb. Hanem többel. A 231. szülinapom után nem számoltam.

- Jézusom, egy tatával aludtam együtt.

- És fürödtél is.

- Jézus…

- De csak matokiként vagyok ennyi idős.

- De ez hogy lehet?

- Mert másképp van a tér-időkontinuum. Míg itt kb. eltelik egy nap nálunk már 10 év is, hanem több.

- De fura… és bizarr. De ezt mondtad, hogy ez csak a matoki formádra vonatkozik. Emberként ez máshogy van?

- Emberként ugyan olyan vagyok, mint te. Rendesen öregszek, ha ebbe a formába maradok. Olyan vagyok így, mint minden földlakó.

- És mennyi idős vagy, mármint így emberként?

- Olyan 19-20 éves lehetek, talán. De fogalmam sincs. Nem számolok ember éveket. Az is lehet, hogy csak 16 vagyok. Nem tudom. 

- Ez nem sokkal, de valamennyivel megnyugtatott. És hogy, hogy tudtok emberi alakot felvenni?

- Éppen ezért jöttünk ide. Nem voltunk benne biztosak, de mostanra már teljesen alátámaszthattuk ezt a tényt. Elméletileg a Föld és a Mato planet, valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Hiszen ha ez nem így lenne, akkor hogy tudnánk emberi alakot felvenni? Erre próbálunk rájönni, hogy miért.

- Értem. Kicsit sok és fura volt ez így egyszerre. De ugye… nem akartok minket leigázni?

- Nem. Nem vagyunk háborúzó nép. Inkább, csak kíváncsiak. Szeretünk többet tudni a körülöttünk lévő dolgokból.

- Ez megnyugtat. Vá, mindig is tudtam, hogy nem vagyunk egyedül!

- Már hogy lennétek? Rengeteg más intelligens bolygó létezik. Mint ahogy már említettem, lásd ti csak a 123.-ok vagytok.  

- Értem, értem nem kell minket alázni. És nálatok hogy megy az élet? Au!

- Vigyázz, ajtó!

- Nem mondod?! – mondtam majd a kulcsom után kutakodtam, de az ajtó kitárult magától. – He?

- Csajozós duma! „He?”. Na, mindegy, úgy látszik ezt csak én értem. Egyébként, szia Hye! És DaeSung. - üdvözölt minket KyongHa- Mi a fenét csinálsz? Mit ártott neked ez a szegény ajtó?

- Útban volt.

- Fejes!

- Hé, ne hívj így!

- Miért fejes? – hallottam meg a többiek hangját a konyha felől. Mindenki az asztal körül üldögélt.

- HyeRim még anno a gólyatáborban lefejelt egy padot… kétszer. Utána meg az ajtót is. – magyarázta barátném- Ezért ráragadt a fejes név.

- Csak párszor fejelek le dolgokat, de tökre véletlenül!

- Ja, én is ezt mondanám!

- Na, de komolyra fordítva a szót!

- Minek a szón fordítani, ha már eleve komoly? –kérdezte Kyonggie

- … Inkább segíts, kaját csinálni.

KyongHával neki álltunk ebédet gyártani. Vagyis én próbálkoztam csak nem ment, úgyhogy inkább én csak az irányító lettem, mert a végén kitudja, hogy mit kotyvasztottam volna össze így vakon. KyongHa elkezdte pucolni a zöldségeket, de a hagymánál megakadt.

- Én ezt nem tudom megpucolni, csípi a szemem! – törölgette a könnyeit. – Tessék JongKook, pucold meg!

- Én?

- Igen, te. Nya, vedd már el!

- Engem nem fogsz befogni, egy ilyen alattomos munkára. Ti vagytok a nők. Ez a ti feladatotok. – fordult vissza valami hatalmas könyvhöz ShiShi. Ajaj, itt baj lesz…

- Mi az, hogy nem?! Na, álljál neki, de rögtön. Bing JonKook!

- Tudod, te kivel beszélsz?! – állt elé JongKook – Én a Mato planet első számú hadvezére vagyok, Bang YongGuk, és…

- Fogadjunk, hogy a Leader nyer. – mondta JoKo, DaDanak.

- Állom. –felelte – De várjunk, én is a Leaderre tettem…

- El vagytok tévedve. –legyintettem- KyongHa fog nyerni.

- Na ne nevettess. – röhögtek, majd hirtelen egy ordítást hallottunk.

Mindenki a hang irányába fordult, és JoKonak meg DaDanak szó szerint leesett az álluk. YongKook –vagy ki – a sarokban gubbasztott egy zacsi jéggel a fején, miközben hagymát pucolt, KyongHa meg elégedetten forgatta a kezében a serpenyőjét.

- Na, mit mondtam? – kérdeztem, majd elindultam limonádét gyártani.

- Azta… legyőzték a leadert. – motyogta JongDown.

- Megjegyzés: A földi nők erőszakosak, és makacsok. Nem tűrik, ha nemet mondanak nekik. – jegyzetelt OldJoe.

Sóhajtottam egyet, majd kitapogattam a kancsót, és előhalásztam a szekrényből a cukrot, meg a citromlevet. KyongHa szerint, én csinálom a legfincsibb limonádét. Csak a szokásos recept alapján dolgozok. 5 kanál cukor, a citromlevet pedig addig öntöm, míg el nem lepi, majd túl nem éri kicsit a cukrot. Ezután a vizet addig töltöm bele, míg a kancsó sárga fogantyúját túl nem éri. Majd összekavargatom és voála kész a limcsi! Elővettem a mikulásos bögrémet - egy kedves osztálytársamtól kaptam még régebben – és töltöttem bele egy keveset, majd visszaültem az asztalhoz Dae… hyun mellé. Vagyis szerintem ő volt, mert ő az egyetlen, aki talpig feketében van.  

- Nem fejezted be a mesélést. – böktem oldalba.

- Mert bejöttünk.

- Akkor folytasd!- motyogtam miközben belekortyoltam a limcsimbe.

Ahogy a torkomhoz ért a hideg folyadék rögtön fuldokolni kezdtem, majd kiköptem a limonádéféleséget. Ebbe só van! A francba összekevertem a cukorral!

- Te jó ég, HyeRim fuldoklik! – jött oda KyongHa, majd előkapott egy orvosi szikét. – Emberek… vagy nyulak… Nyúl pasik… tök mindegy, mindenki hátra, gégemetszést fogok végrehajtani!

- M-mi? – pánikoltam be – Kyong… khöh, KyongHa n-ne khööh!

- Szerintem, nincs erre semmi szükség pusztán csak félre nyelhetett!- lépett mellém HerChan, miközben a hátamat kezdte el ütögetni.

- K-köszi, HerChan! – mosolyogtam rá enyhén, majd jeleztem, hogy jól vagyok.

- HimCHan, és szívesen.

- Ja, oké. – szontyolodott el Kyonggie- A fenébe, pedig már azt hittem, hogy kipróbálhatom a tudásomat, amit a „Női szervekben” (írói meg.: ez egy vígjáték) láttam!

- Kösz… - vágtam egy fintort. – Csak véletlenül sót tettem a limonádéba.

- Áh, szóval azért ilyen fura az íze! –csodálkozott DaDa miközben a már üres kancsót szorongatta a kezében.

- Te megittad…

- Szomjas voltam. – rántott egyet a vállán majd leült.

- Mindegy. Kész a kaja. VÁLYÚHOZ! –kiáltotta KyongHa

Lassan, de mindenki összegyűlt az asztalnál, kivéve Zelo-t. Már egy ideje falatozhattunk, mikor úgy gondoltam, hogy rákérdezek.

- Hol van Zelo?

- A neve Z.3.L.0. – mondta YongKook miközben rám nézett. – Ő egy robot, így természetesen nem eszik.

- Nem lennék robot. – rázta meg a fejét barátném. – Akkor nem ehetnék!

- Megint csak a kaján jár a fejed.  

- Ez van.

Miután megkajáltunk, bedobtunk mindent a mosogatógépbe, és leültünk a nappaliba.

- Szóval akkor meséltek? – kérdeztük csillogó szemekkel.

- Mit szeretnétek tudni? – nézett ránk Him, igen HimChan. Egyre jobban belejövök ebbe.

- Hát én már nagyjából tudok dolgokat, mert útközben kifaggattam DaeHyunt. – feleltem

- Az te vagy! – mormogott KyongHa

- Majd este elmondom a részleteket. Most meséljetek arról, hogy milyen nálatok az élet.

- Hát jóval másabb, mint itt. – nevetett OldJoe – A fiúk, már gyerekkorukban csatlakoznak a Kadét Rendszerhez. Itt különböző dolgokra készítenek fel bennünket. Űrutazás, megtanítanak bennünket harcolni, vagy különböző bolygók nyelveire...stb. Amúgy, tudtátok… hogy csak a ti bolygótokon beszélnek ennyi nyelvet?

- Honnan a lópikulából kellene nekünk ezt tudnunk?! – akadt ki Kyonggie – Eddig tisztára abban a hitben voltunk, hogy egyedül vagyunk…

- Pedig nem. Ti a 1…

- Igen, igen 123.-ok vagyunk, nem kell, ennyiszer elmondani inkább folytassátok. Mi van a nőkkel?

- A nők nem csinálnak semmit. – rántott egyet a vállán ShiShi miközben, Z3lon szerelt valamit. – Csak annyi dolguk van, hogy otthon neveljék a gyerekeket, meg elvégezzék az otthoni feladatokat ennyi.

- Hát ez eléggé lenéző hangnem.

- Mert az is. – folytatta – Nem csinálnak semmit se. Pedig ha akarnának, akkor tudnának. Talán jó pár férfi hadvezért is megelőznének.

- Érteem. – húztam el a szót.

- És mit csináltok, ha nem abban a rendszerben vagy miben vagytok? – szólt lakópartnerem.

- Edzünk odakint. – felelte HimChan

- De mikor nem ezeket csináljátok? Tudjátok, pihentek, moziztok, vagy a csajotokkal vagytok.

- Nincs ilyenre időnk. – rázta a fejét – Végig tanuljuk, hogy mit kell tennünk, vagy hogyan oldjuk meg a kríziseket, meg ilyenek. Ami meg a párválasztást érinti, azt a szüleink intézik.

- De gáz. - húztuk el a szánkat.

- Ja, de ez van. – rántott egyet a vállán JongDown. – De mint ahogy az most látszik, mi itt vagyunk ragadva és semmit sem tehetünk.

- Azért jól esik egy kicsit pihenni! – nyújtózkodott DaeHyun a kanapén

- Ne felejtsétek el, küldetésen vagyunk! – szólt rájuk YongKook

- Egy kicsit te is lazíthatnál Gukkie! – lépett mellé HimChan, majd elvonszolta a félig kész Z3lotól, és leültette a kanapéra. – Na, pihenj te is egy kicsit. Úgyse tudunk jobbat tenni!

- Igaz. – bólintott egyet, majd lehunyta a szemeit. Vagyis szerintem lehunyta, mert nem láttam a szeme üregét. Vagy na, értitek. 

- Ez a kadét valami tisztára olyan, mint egy iskola. – motyogtam- Vannak olyanok, akik nem teljesítenek jól? Mármint itt olyan van, ha valaki nem teljesít jól, akkor az megbukik. Ha meg sokszor megbukott, akkor eltanácsolják.

- Igen nálunk is vannak olyanok, akik nem feleltek meg. – bólintott OldJoe- Az olyanokat kirakják a rendszerből. Ilyenkor két dolog történhet. Az egyik, hogy beletörődik és elmegy a dolgozni, az élelmiszer gyártóhelyekre, vagy a belvárosban vagy ilyenekre.

- A másik. – kezdte DaeHyun – Az, az mikor nem bírja elfogadni és elmenekül a bolygóról.

- Viszont ez törvénybe ütköző. – motyogta ShiShi. –Az olyat, aki elmenekül hazaárulónak tekintik, és a Nemzetközi Matoság üldözőbe veszi.

- És mit csinálnak azokkal, akiket elkaptak? – kérdezte a mellettem ülő

- Börtönbe vetik örök életfogytiglanira. – felelte egyszerűen. –Rosszabbik esetben halál jár érte.

- Ez kedves…

- Ritka az effajta eljárás.

- De még, van egy harmadik lehetőség is. – szólalt fel JongDown –Ha valaki immunrendszerileg nem elég erős akkor, nem alkalmazható kadétnak.

- Értjük. Kemény lehet nálatok az élet. –motyogtam

- Hát, de ez van.

- Ha sikeresen térünk vissza, akkor ünnepelt hősök leszünk! –ujjongok HimChan

- Milyen jó már nektek.

 Még egy jó darabig elbeszélgettünk - már be is sötétedett-, mikor hallottam, hogy kopognak. Komolyan miért nem használja senki sem a csengőt?! Kiáltottam egy „Nyitom!”-ot, majd elindultam. Viszont ismét szerencsétlenül jártam ugyanis, megcsúsztam a szőnyegen, és lefejeltem az ajtókilincset. Mondjuk az ajtó legalább kinyílt.

- Au! – masszíroztam a ma már sokadik búbomat.

- Öh… HyeRim? –hallottam egy ismerős hangot

- Ja, csak JungSoo. – legyintettem- Meg is felejtkeztem rólad!

- Köszi… Amúgy megjöttem.

- Látom.

- Akkor bemegyek.

- Rendben.

Néha tényleg elgondolkozok azon, hogy mi baja van. Szerintem egyszer el fogom vinni egy kivizsgáltatásra. Visszamentem a nappaliba, de nagy meglepetésemre sötétség volt. Mi a franc, mindenki elment aludni?

A következő pillanatban két fényes valamire lettem figyelmes, és egy kilövellő micsodára. Na ne…

- Boldog szülinapot, boldog szülinapot! Boldog szülinapot HyeRim, boldog szülinapot! – harsogták egyszerre, majd YongKook elém tolta a tortát.

- Kívánj valamit! – ugrált KyongHa

- Oké. – motyogtam

Nagyon elgondolkoztam, hogy mit is kéne kívánnom. Igaz soha nem hittem abban, hogy ezek teljesülnek, de ha már szülinap van, adjuk meg a módját! Végig néztem mindenkin, majd elmosolyodtam. Eddig mindig csak KyongHaval ünnepeltük a szülinapomat, de most szinte teltházunk volt. Mindenki mosolygott és arra várt, hogy kívánjak valamit. De olyan nehéz kívánni. Ha jobban belegondolok, most szinte megvan mindenem, amiről eddig csak álmodtam. Vagy talán mégsem. Valami van, még ami hiányzik.

Lehunytam a szemeimet, és elfújtam a gyertyáimat. A többiek boldogan kezdtek el tapsikolni meg minden.

- Jaj, de jó Hye! – ugrott Kyonggie a nyakamba- Boldog 18. szülinapot!

- Köszönöm! – öleltem vissza- És nektek is srácok!

- Nya, vágd fel a tortát éhes vagyok!

Természetesen a torta az én ízlésem szerint lett kialakítva. Egy két részes tortát kaptam. Az alsó része teljesen sajttorta volt a teteje pedig málnás-sajttorta. Az első szeletet általában az ünnepelté, kivéve nálunk, mert KyongHa mindig éhes. Szóval most is ő kapta az ünnepi szeletet. És most kivételesen segítségem is volt – YongGuk személyében- a tortavágásnál, mert mindenki félt, hogy levágom valamimet. Miután megettük a tortát, nekiálltam az ajándékoknak.

- Oké. – mosolyogtam- Ki lesz az első?

- Majd én! – ugrott elő HimChan egy pink szatyorral a kezében. – Eredetileg magamnak vettem, de hozzád jobban megy, mert kiemeli a szemedet.

Kinyitottam a szatyrot, és kihúztam belőle egy hosszú smaragdzöld tollboát. Uhh, jézusom HimChan! Miket akarsz te rám adni?!

- Öh, köszi. – motyogtam csodálkozva majd kaptam tőle egy ölelést, és két puszit. – Kövi?

- Én! – jelent meg DaDa

- JongDown.

- JongUp. – helyesbített mosolyogva. – Én vettem neked egy hatalmas ezt!

Mondta majd elém tolta a hatalmas dobozt,a minek a tetején lyukak voltak. Lyukak? Közelebb mentem a dobozhoz, de amikor le akartam szedni a tetejét, hangokat hallottam.

- Háp. – jött a hang

- Jesszus! – ugrottam hátrébb. – Ez egy… kacsa?!

- Egy gumi kacsa!

- Nem, ez egy valódi kacsa!

- Oh… akkor biztos a mellettem lévőjét hoztam el. – vakargatta a fejét – Na, mindegy, boldogat HyeRim.

- Köszi… - majd KyongHa felé fordultam és eltátogtam egy „Ezzel most mit csináljak?” –ot.

- Adjad! – mondta, és a dobozzal eltűnt.

- Én jövök! – ugrott elő OldJoe. – Tessék.

- Köszönöm. – mosolyogtam, majd leolvastam az írást a csomagolásról – YoungJae-től HyeRinnek. Áh, szóval YoungJae a neved! Amúgy… elírtad a nevemet.

- Az lehetetlen!

- Pedig így van. Nézd!

- Basszus… - motyogta majd tovább ált.

Kibontottam az ajándékot és egy Bibliát találtam benne. Na, ne… Miért pont egy biblia?! Mivel töri tagozaton vagyok, így kívülről fújom az egészet… 

- Köszi. – csináltam egy mosolyt.

- Én jövök! – lépett elém JungSoo, majd a kezembe nyomott egy dobozt. Meglehetősen nehéz volt.

- Köszi. – vigyorogtam

Kinyitottam a dobozt és egy adag nyers csirkét találtam benne – legalább becsomagolva-, és mellette még két adag nyers halat. 

Gondolhattam volna, hogy valami über furát kapok…

- KyongHa mondta, hogy szereted a csirkét. – bólogatott bőszen

- Hát, igen szeretem… köszi.

Nagyot fújtatva vártam a következőt, aki nem más volt, mint YongGuk. Kérlek, csak valami értelmes ajándék legyen!

- Boldogat, nagylány! – mosolygott, majd a fejembe nyomott egy terepmintás sisakot. –Ahogy eddig megismertelek nagy szükséged lesz még rá!

- Ha, ha nagyon vicces! –nevettem vele együtt.

Zelotól nem vártam ajándékot, hiszen ő egy robot. KyongHára néztem, aki már visszajött a „kacsa expedícióból”.

- Na? –néztem rá

- Mi na? – értetlenkedett

- Hol az ajándékom?!

- Ja, hogy az… hát vettem neked csokit, de megettem. Amúgy finom volt.

-… KYONGHA! –kiáltottam majd elkezdtem kergetni.

Elég sokáig futkároztunk. Mivel nem láttam, útközben átestem egy asztalon, egy kacsán, JungSoon, nekimentem egy falnak – ave YongGuk sisak- végül kiestem egy ajtón. Szinte az egész házunkat bejártuk, végül Kyonggie kifutott a kertbe én meg megálltam a teraszon. De ő csak futott, és futott, és futott. Basszus hova, hova megy ez? Remélem, vesz másik csokit, mert szerintem már a közértnél járhat…

Nagy levegőket véve ültem le az egyik puffba.

- HyeRim! – hallottam meg egy hangot

- Áh, szia DaeHyun! – mosolyogtam

- Meguntátok?

- Ja, szerintem most elment a közértbe csokit venni.

- Akkor elérted a célod.

- Még szép!

- Amúgy mit kívántál?- nézett rám kíváncsian, miközben leült elém

- Az titok! –kacsintottam- Ha elmondod akkor nem teljesül.

- És te hiszel bennük?

- Hát, nem igazán. Talán olyan fele-fele arányban. Valami csak teljesül belőle. – nevettem

- Fura vagy. – állapította meg

- Én vagyok a fura? Már megbocsáss, de te tudsz átalakulni nyúllá, nem én! –emeltem fel védekezően a kezeimet.

- Jól van, jól van. –mosolygott –ismét-, majd a zsebében kezdett el kotorászni. – Tessék!

- Ez, mi ez?

- Boldog szülinapot!

- K-köszi! – motyogtam majd kinyitottam az apró dobozkát. Egy nyaklánc volt, amin egy nyúl alakú medál csüngött. Honnan…? – Honnan, tudtad?

- Eléggé rá voltál cuppanva az üvegre, amikor eljöttünk annál az ékszerész boltnál. – nevetett

- De mikor és hogyan?

- KyongHa mindenható erejével!

- Áh, sejthettem volna! Köszönöm! Na, gyere már ide! – motyogtam miközben előrébb hajoltam, hogy megöleljem. Lassan és félve, de visszaölelt. – Így legalább mindig eszembe fogtok jutni!

- Reméltem is! – nézett rám, miközben elengedet – Feltegyem?

- Aha, az jó lenne.

Eközben KyongHa is befutott az új csokival – bocsánat, csak fél csokival. Legalább csak a fele hiányzott-, ezek után mindenki bement a házba.

Mikor leszállt az éj szembenéztünk egy újabb problémával. Hol aludjanak a fiúk? Ráadásul már egyel, többen vannak. Mármint már KeKe se aludhat velem. Fürödni meg főleg nem! Ja és ez a másik probléma.

- HERCHAN! –ordítozott KyongHa – MÁR VAGY 1 ÓRÁJA BENT VAGY! HA NEM JÖSSZ KI EGY PERCEN BELÜL, AKKOR KIREPÍTELEK EGY ATLANTI-ÓCEÁNBA! 

Kell nekünk egy nagyobb ház…