36. Fejezet

Sziasztok, itten vagyunk! :D Elnézést, hogy sokáig tartott, de volt egy két rész, amivel nagyon sokat bajlódtam >< De cserébe jó hosszú fejezet lett, és sok mindenre fény derül... Nagy szeretnénk, ha sokan kommentelnétek, mert kíváncsiak vagyunk a véleményetekre, és hogy ti kire "számítottatok", mint zaklató. Meg arra is hogy 10-es skálán mennyire kaptok tőlünk idegösszeroppanást xD
További jó olvasást! ^^ (Egyébként, conon megtalálhatóak leszünk ismét, ha valaki zaklatni akar minket az nyugodtan jelezze! ^^) 



HyeRim szemszöge:

Ellöktem magamat az idegentől és megfordultam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy... itt áll előttem. A szívemről egy hatalmas kő gördült le, és éreztem, ahogy az arcomon végigfolyik egy könnycsepp. A kezeimet kinyújtottam előre, majd az előttem lévő emberhez sétáltam, és szorosan átöleltem, aztán a mellkasába fúrtam a fejemet - már amennyire a bőrdzsekije engedte.

- DaeHyun... - sírtam el magamat. Ebben a pillanatban annyira megkönnyebbültem, hogy el sem tudom mondani.

- HyeRim, valami baj van? H-hé, miért sírsz? - kérdezte megijedve, miközben az egyik kezét felvezette a hátamra, a másikkal, meg a derekam környékén ölelt át - N-ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy ennyire megijedsz!

Nem válaszoltam, csak még jobban bújtam hozzá. Ismeritek azt az érzést, mikor lekerül minden teher a vállatoktól, és megnyugodtok? Na, most engem is ilyen érzés járt át. Ahogy a karjai között voltam, tudtam, hogy többé nem kell félnem senkitől sem. Éreztem, hogy biztonságban vagyok, hogy nem tud bántani senki, mert bármi is történne ő megvédene.

Kicsit enyhítettem a szorításomon, majd végleg eltávolodtam tőle. Elővettem egy zsebkendőt, közben kifújtam az orromat. DaeHyun türelmesen várt, míg befejezem a matatásomat, utána kérdő, de egyben félő pillantásokkal illetett.

- N-nem, nem a te hibád volt - ráztam a fejemet - Csak... annyira megörültem, hogy te vagy az és megkönnyebbültem.

- Ki más lett volna, ha nem én? - kérdezte csodálkozva, közben hagyta, hogy újra közelebb bújjak hozzá. Egyszerűen annyira sokkban voltam még mindig, hogy muszáj volt éreznem, hogy itt van mellettem. - Azt hittem egyértelmű lesz, hogy én vagyok az...

- Nem egészen - motyogtam kétségbeesetten - Dae, el sem tudod képzelni, hogy mi történt azalatt amíg nem voltatok velünk!

A fiú arcára kiült a meglepettség, majd pár másodperc múlva, rögtön faggatni kezdett mindenről. Elmeséltem neki mindent, ráadásul elég részletesen, semmit sem hagytam ki. Még pár levelet is megmutattam neki - magammal hoztam arra az esetre, hogy ha ténylegesen a "zaklatónkkal" találkoztam volna, akkor kérdőre vontam volna. A matokim figyelmesen végig futtatta a tekinetét rajtuk, majd akkora szemekkel nézett rám, hogy azt hittem kiesnek neki.

- Mindent tud rólunk Dae... mindent! - suttogtam elhalóan, közben átkaroltam magamat. - Bejutott a lakásunkba, érted? Azért ijedtem meg annyira, mikor elkaptál, mert azt hittem, hogy te vagy ő!

- Mégis, hogyan és miért titeket zaklat? - kérdezte rökönyödve, aztán elkomorult az arca és rám emelte a tekintetét. - Te... te eljöttél ide egyedül?!

- Igen...? - motyogtam egy kicsit halkabban.

- HyeRim, hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! - akadt ki - Mi lett volna, ha tényleg az az őrült küldte azt a levelet, és nem én? - nézett rám vádlóan - Bármi, ismétlem, bármi bajod eshetett volna!

- Megtudom védeni magamat...!

- Igen, azt láttam - húzta cinikus mosolyra az arcát - De tényleg, ez ellen - emelte fel az egyik levelet - Ez ellen az őrült ellen, nem tudod megvédeni magadat! Ez bejutott a házatokba, úgy, hogy nem vettétek észre! Egy ilyen ellen lehetetlen lenne, hogy megvédd magadat! - tárta szét a kezeit. Az egész teste megremegett az arca pedig egy kicsit piros volt. Látszott rajta, hogy nagyon ideges - RiRi, ne csinálj máskor ilyen butaságot, komolyan... mi lett volna, ha történik veled valami?

Leszegeztem a fejemet, és nem néztem rá. Jogos volt a szidása teljesen, még ha rosszul is estek tőle ezek a szavak... de mégis melegséggel töltött el, hogy a tőle kapott beceneven hívott. Nem szóltam semmit sem, hisz tudtam, hogy igaza volt. Dae elhallatott egy hosszabb sóhajt, majd közelebb húzott magához. Iszonyatosan vert a szíve.

- Csak... ne csinálj még egyszer ilyen butaságot - motyogta halkan. A fejét a hajamba fektette, és úgy folytatta tovább - Nem leszek... sőt! Már most sem vagyok melletted, hogy megvédjelek.

- De miért? - kérdeztem halkan - Miért tűntetek el ennyire nyomtalanul?

- Muszáj volt - húnyta le a szemeit. - A Taxisnál találtunk feljegyzéseket magunkról... most azokat próbáljuk meg összeszedni - magyarázott - Azt hittük, hogy az a bizonyos valaki minket akar... de akkor miért titeket zaklat?

- Én nem tudom - ráztam a fejemet - De a taxis még mindig nem került elő és ez aggaszt...

- Engem inkább az, hogy ennyire kifigyelt minket...

- Lehet, hogy nem is ő volt! - szólaltam fel, mire rám kapta a tekintetét - Én hiszek abban, hogy nem ő volt... hiszen az nem is az ő lakása.

- Nem...?

- Nem - helyeseltem - Mikor múltkor nála voltam, akkor is káosz volt; persze nem ennyire. Akkor mesélte, hogy egy barátjáé a lakás, csak ritkán van otthon.

- Ezt eddig miért nem mondtad?!

- Mert talán eltűntetek, és nem volt alkalmam? - kérdeztem vissza ironikusan. Már éppen válaszolt volna, mikor valami zajt hallottunk. Dae rögtön betolt a háta mögé, és körülnézett az egész terepen. - Nem megyünk innen?

A matokimat nem kellett sokáig győzködni, így elindultunk kifelé a parkból - már lassan, így is sötétedett. Az egész kivezető utat úgy tettem meg, hogy erősen belekaroltam. Sokan ismerhetik ezt a "biztonságban vagyok" érzést, de ez nálam más volt. Hiába féltem, vele az oldalamon nem kellett tartanom semmitől. Most gondoljatok bele: ha még meg is támadna, minket a "zaklató", akkor sem tudna mit tenni egy földönkívüli matoki ellen. Habár még sosem láttam őket valódi harc közben, de abból következtetve, amit meséltek... én bíztam abban, hogy Daehyun megtudná állni a helyét, egy közelharcban.

Amint kiértünk a sötétebb részekről fellélegeztem. Kisétáltunk egy sétáló utcába és leültünk egy kávézóba - nem voltam benne biztos, hogy nem figyelt e minket most is, viszont egy ilyen helyen, ahol sok az ember, nem tudna minket megtalálni. Amint kihozták a rendelésünket, ismét beszélni kezdtem hozzá; egyszerűen hajtott a kíváncsiság főleg most, hogy nem éreztem magamat veszélyben.

- Merre vagytok most? - kérdeztem halkan. A pillantásom a fagylaltomra esett; hirtelen elszorult a gyomrom. - Ugye van mit ennetek?

- Messze vagyunk innen, de azt nem mondhatom el, hogy merre, ne haragudj - nézett rám bűnbánóan - Csak nem akarunk ennél is nagyobb veszélynek kitenni benneteket... bár belegondolva már megtettük - harapta be az ajkait, majd ivott egy kortyot a kávéjából - Persze, hogy van. Nem vagyunk ennyire esetlenek, tudunk gondoskodni magunkról.

- Értem - nyugtáztam. Kíváncsi voltam, de tiszteletben tartottam azt, amit mondott - De ha nem akarjátok, hogy bajunk essen, akkor miért találkoztál most velem?

- Igazából - köszörülte meg a torkát - A többiek nem tudják, hogy itt vagyok veled.

- Mi?

- Nincsenek a bázison - felelte - Elmentek mind az űrhajónk után kutatni és még több bizonyítékot szerezni, én meg ott maradtam egyedül, hogy a taxis papírjait ragasztgassam...

- De akkor mégis miért jöttél ide?

- T-tudni, akartam, hogy minden rendben van-e... v-veled... - nézett el oldalra. Zavarában a pohara után nyúlt és a benne lévő szívószálat rágcsálta. Látszott rajta, hogy nem volt könnyű ezt beismernie magának, mégis melegséggel töltött el engem, hogy csak miattam szökött el. - De, mint ahogy kiderült a legjobb döntést hoztam azzal, hogy eljöttem.

- De így sem fog változni semmi sem... gondolom, nem jöttök vissza - motyogtam halkan.

- Nem mehetünk HyeRim - sóhajtott lemondóan - Jelenleg... vagyis akkor, azt tartottuk a legjobb megoldás, hogyha eltűnűnk tőlek jó messzire... de őszintén szólva most már nem vagyok abban biztos, hogy mi a helyes - túrta fel a haját, majd rám nézett - Lehet, hogy beszélni kéne YongGukkal...de ő csak holnap délután jön vissza.

- Akkor majd beszélünk vele holnap délután!

- Nem is tudom...

- Dae, ezt Gukkie-nak mindenképp el kell mondani - néztem rá komolyan - Ha megtudja, hogy mi történt biztos, hogy kitalál valamit! - főleg, ha megtudja, hogy YunHee-t fenyegették a legtöbbször... Biztos vagyok benne, hogy YongGukban fel fog éledni valami gyilkoló vágy. Hiába titkolja... az érzéseit nem tudja elrejteni.

- Valamit tennünk kell az biztos - tördelte a kezeit - Ez az egész egyre rosszabb! Amikor találkozni hívtalak, nem gondoltam, hogy ilyennel állsz elő...

- Én meg nem gondoltam, hogy valaha látlak még - vallottam be őszintén, mire DaeHyun szemei elkerekedtek.

- Hogy-hogy?

- Hát... mivel annyira haza akartok menni, én azt hittem, hogy már... nos, elrepültetek.

- Nem mennénk el köszönés nélkül. Na, jó, gondoltunk rá, de még van itt dolgunk... bőven. Ezt az ügyet meg kell oldanunk.

Erre nem válaszoltam semmit sem. Miután megettük és megittuk a dolgainkat, Dae és én tovább sétálgattunk az utcában. Sokat beszélgettünk mindenféle lényegtelen dolgokról, csak hogy eltereljük egymás gondolatait. Útközben sokszor megálltunk az utcai árusoknál szerezni pár finomságot -, tényleg eltudott terelődni a figyelmünk.

Néha elgondolkozok azon, hogy az emberek, milyen békésen élik az életüket, mit sem sejtve arról, hogy földönkívüliek ténylegesen léteznek - és közöttük élnek. Ha valaki megnéz minket kívülről akkor csak egy "tinédzser párt" lát, akik kéz a kézben sétálgatnak a főutcában - nem pedig egy űrlénysrácot és egy emberlányt, akik éppen igyekszenek elfelejteni a gondjaikat.

Éppen az utca végén jártunk mikor megláttam az órát. Már elmúlt este tizenegy is. Egy pillanatra aggódni kezdtem, de KyongHa még nem hívott, ezért olyan nagy gond nem lehet, hisz JungSoo is vele van - és remélhetőleg már mindketten alszanak.

Dae elsétált a szemközti buszmegállóig, majd a táblát kezdte el sasolni. Mivel láttam, hogy nem nagyon tud rajta kiigazodni, ezért odamentem és segítettem neki.

- Mikor megy a busz? - kérdezte, közben pedig hunyorított a táblára nézve - Nem tudok kiigazodni, ezeken a földi cuccokon.

- Itt oldalt az óra van, középen meg a perc - mutogattam, mikor észrevettem valamit - Öhm... ma már nem jár több busz.

- Mi? - jött hozzám közelebb. - Ash, lehetetlenség, hogy pont ma nem járnának! Az egész városban tele van minden hely buszmegállókkal!

- Az metró.

- Nem ugyanaz?!

- Nem, mert a metró az föld alatt megy - magyaráztam - De se gáz, haza sétálok. Gondolom sietned kell vissza, mert túlságosan is kapkodsz.

- JongUp ér hamarosan vissza és nem lenne jó, ha nem találna - túrta fel a haját - De egyedül meg semmiképp nem engedlek haza. Akkor inkább már elkísérlek.

- De... nem maradhatnánk még egy kicsit? - kérdeztem félénken - Nem akarok önző lenni csak... tudom, hogy sietsz, de...

- HyeRim... – kezdett bele, miközben idegesen a hajába túrt. – Hidd el, én sem szeretnélek itt hagyni, de... – a mondatát nem fejezte be. Szinte láttam, ahogy a kötelesség tudata és az érzési vívódnak egymással. Már éppen ott tartottam, hogy visszavonom, amit az előbb kértem, de ekkor megszólalt. – HyeRim, mikor szokott kelni KyongHa?

- Mi? Mármint, órakor? – kérdeztem vissza, mire bólintott – Azt hiszem, olyan kilenc fele mostanság. De minek kell ez neked?

- Jó – fújta ki a levegőt. – Akkor kilencre mész haza – jelentette ki határozottan, majd magához intett. Kicsit meglepődtem, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mit tervez. – Bízol bennem?

- Persze – jelentettem ki gondolkodás nélkül, közben mellé lépkedtem. Kikötötte  a kendőjét a nyakából, ezután megfordított és a szememre akarta tenni. – Héj, mit csinálsz?

- Mondtam, hogy nem mondhatok el semmit a tartózkodási helyünkről – felelte – Ebbe beletartozik az is, hogy nem látod az útvonalat – ecsetelte, közben pedig hagytam, hogy bekösse a szememet. – Meg persze azért is van, hogy ne teljesen halálozz le halálféleledben...

- ... Mégis mi a poklot tervezel?! – pánikoltam be és hadonászni kezdtem magam előtt, ugyanis nem láttam semmit sem. – Remélem nem megyünk semmilyen magas helyre, mert tériszonyom van!

- HyeRim, ha mennénk se látnád.

- Mindegy az, az érzés megvan.

- Túlkomplikálod – mondta és legyinthetett egyet, mert éreztem, ahogy megcsap egy kis levegő. Ezután megéreztem a kezeit a térdeim alatt, meg a derekamnál, a következő pillanatban meg már a levegőben mondtam.

- Hé! – kezdtem el kapálódzni a lábaimmal, a kezeimet meg szorosan a nyaka köré fontam – Mondtam, hogy tériszonyom van!

- Száznyolcvan centi lehetek maximum – nevetett fel halkan – Maradj nyugton és kapaszkodj erősen, akkor hamarabb oda érünk.

- Könnyű azt mondani...

Kifújtam hosszan a levegőt, majd bólintottam egy kisebet, hogy készen állok. Hallottam, ahogy DaeHyun mély levegőt vett, és az izmai megfeszültek körülöttem. Ezután  furcsa dolog történt – már csak azt éreztem, ahogy a levegő az arcomba süvít és, mintha kiakarnék esni Dae kezei közül. Próbáltam minél jobban szorítani, de akkora nyomás nehezedett rám, hogy mozdulni is alig bírtam – még a levegővétel is nehezemre esett. Éppen jelezni akartam neki valahogy, hogy nekem ez nem annyira tetszik, mikor hirtelen minden súly leesett rólam, és újra tudtam normálisan levegőt venni. Köhögni kezdtem, mire Dae megtorpant.

- Jól vagy? – kérdezte halkan. Hallatszódott a hangjából, hogy kicsit bepánikolt.

- I-igen – motyogtam – Csak kicsit megszédültem, meg... nos, friss levegőhöz jutottam.

- Nem kaptál levegőt?!

- Nem nagyon – ráztam meg a fejemet, majd leintettem – Amúgy is tüdő problémáim vannak, szóval ne foglalkozz vele.

- Erről szólhattál volna...

- Azt sem tudtam, hogy mit akarsz, vagyis jelenleg sem tudom, hogy mit csináltál!

- Mindegy – fújta ki gondterhelten a levegőt, ezután elindult valamerre – Mindjárt bent vagyunk, ott meg pihenhetsz.

 Erre nem válaszoltam semmit, csak hümmögtem egyet – őszintén szólva, kíváncsi voltam arra a „bentre”. Hallottam, ahogy Dae berúg(?) vagy valami ilyesmit csinál valószínűleg egy ajtóval. Utólag már biztos voltam abban, hogy az egy ajtó volt – ugyanis volt szerencséje a fejemnek közelebbről is megismerkedni vele, mert a drága matokim kicsit elmérte magát.

Ezután valami lépcsőszerűségen caplathattunk fel, a lépéseiből ítélkezve. Ismét egy szobába mehettünk be, de most vigyázott, hogy ne menjek még ennél is jobban tönkre.

Amint a lábaim biztos talajt értek, rögtön levette nekem a kendőt. Egy, hogy is mondjam... nem éppen takaros szobában találtam magamat. A szoba félhomályban úszott, mivel csak egyetlen pislákoló lámpa és a hold világította be az egészet. A hátsó sarokban volt egy íróasztalszerűség, mellette zsákok, ragasztó és egy rakat papírfecni – gondolom, ezeket találták a taxisnál. Az íróasztaltól jobbra volt egy kanapészerűség, ami bár öregnek tűnt, mégis egészen jó állapotban volt. A függönyök félig megvoltak tépve, mégis úgy véltem, hogy még most is jól szolgálnák a sötétítő szerepét. Ahogy előre kezdtem lépkedni, a parketta lécei megnyikordultak alattam – néhányuk még be is süppedt egy kicsit.

- Ez biztonságos, vagy zuhanni fogok egy emeletet? – érdeklődtem, miközben az alattam lévő deszkát bökdöstem a lábammal.

- Eddig még egyikünk sem zuhant le, ezért kétlem, hogy pont alattad fog betörni – rántotta meg a vállát, majd a kanapé felé vette az irány és ledőlt rá. Megpaskolta a maga mellett lévő helyet, mire odalépkedtem hozzá, és leültem. – Jobban vagy már?

- Fogjuk rá – feleltem, közben megböktem, hogy menjen bentebb, mert én is leakarok dőlni. – De mit csináltál?

- Ez ilyen matoki dolog – motyogta ásítva. – Gyorsaság. Gyorsabbak vagyunk nálatok jóval, de úgy tűnik, hogy ti ezt nem nagyon bírjátok...

- Hát igazából olyan érzésem volt, mintha bármelyik pillanatban kinyúlnék – nevettem fel halkan, mire csúnyán nézett rám – Oké, annyira nem vicces. De így utólag igen.

- Még utólag se.

Hosszasan sóhajtottam, majd próbáltam bentebb csúszni, de ez a kanapé eléggé keskeny volt, pedig egyikünk se volt valami nagy darab. Dae észrevette a kínlódásomat, majd megszánva engem, átkarolt, hogy ne essek le. Ezzel mindössze annyi bajom volt, hogy még a közelnél is közelebb voltam hozzá – bár őt ez nem nagyon zavarhatta, mert ahogy elnéztem, már réges-rég félálomba volt.

- DaeHyun...

- Hm...?

- Meddig... meddig maradtok még? – kérdeztem rá óvatosan. A szemei lassan kinyíltak, majd rám emelte a tekintetét.

- Nem tudom – rázta meg enyhén a fejét. – Ez... kiszámíthatatlan. Én megszeretném ezt az egész ügyet oldani, mert nem merlek titeket itt hagyni...

- Tényleg beszélni kéne Gukkie-val erről...  – motyogtam halkan. – Biztos vagyok benne, hogy ő tudna mit kezdeni a helyzettel. Ő Bang YongGuk.

- Mondasz valamit – motyogta két ásítás között. Iszonyatosan fáradt lehetett, de próbáltam továbbra is szóval tartani, mert nem akartam, hogy egyedül maradjak fent.

- És ha elmentek... – kezdtem bele. – Akkor... valaha visszajöttök?

DaeHyun szemei jobban kinyíltak – úgy tűnik ez a kérdésem felkeltette az érdeklődését, no meg a figyelmét. Átfordult egy picit a jobb oldalára, majd a hajamat kezdte el birizgálni -, talán idegességében? Nem tudtam megmondani, de furcsa mozdulatsor volt ez tőle.

- N-nem tudom – felelte bizonytalanul – Sose terveztünk huzamosabb időre itt maradni, és mindig csak azt tartottuk szem előtt, hogy megtaláljuk a hajónkat és elmenjünk... de most... fogalmam sincs, hogy mi lesz később.

- Ne akadj ki ennyire, csak kíváncsi voltam – kuncogtam fel halkan.

- Nem vagyok kiakadva... csak ez nehéz.

- Micsoda?

- El sem tudom képzelni, hogy mi lesz ha visszamegyünk a Mato Bolygóra – túrta fel barnás haját. – Én... túl sokat változtam. Nem tudom, hogy képes lennék-e ugyanabba a rendszerbe visszailleszkedni.

- Az a DaeHyun, akit én ismerek mindenre képes – vettem ki a kezét a tincsei közül, mert féltem, hogy ténylegesen megtépi magát. – Viszont annyit ígérj meg, hogy nem leszel olyan, mint régen.

- Milyen?

- Ilyen, zárkózott, mogorva, érzelemmentes... – próbáltam definiálni. – Mosolyogj sokat!

Dae halkan felnevetett. Kérdőn néztem rá, mire a mosoly lassan eltűnt az arcáról, és egy keserves sóhajt hallatott.

- Mégis min mosolyogjak és miért?

- Hát... bármin, ami csak felvidít és ne foglalkozz azzal, ha hülyének néznek! – böktem rá a mellkasára, majd beharaptam az ajkaimat. Amit most készültem mondani, az rettenetesen fájt és nagy erőt kellett vennem, ahhoz, hogy kimondjam – Meg... iszonyatosan szívdöglesztő mosolyod van... ha... ha rámosolyogsz valamelyik matoki lányra... akkor tuti, hogy leveszed a lábáról – motyogtam el a végét, még én is alig hallottam. De persze, ő teljességgel hallott mindent, szerintem még jobban is mint én, mert enyhén felkönyökölt és rám kapta a tekintetét.

- HyeRim, miről beszélsz? – vont kérdőre.

- Hát... egyszer mindenkinek el kell köteleznie magát... nálatok meg főként, vagy nem? – próbáltam magyarázni, habár eléggé képletes voltam, láttam rajta, hogy leesett neki miről beszélek – Én szerintem apácának megyek.

- Nem tervezek megházasodni – rázta a fejét – De mi az az apáca?

- Hát... ez bonyolult lenne, de a lényeg az, hogy nem fogok megházasodni, nem lesznek gyerekeim, és elzárom magamat a külvilágtól...

- Ne légy hülye, ezt nem csinálhatod meg!

- Miért, te nem ezt fogod csinálni?!

- De én katona vagyok! Nálam ez lenne a természetes! – fakadt ki – Másrészt meg... nem tudnék egy olyannal lenni, akit a szüleim választottak számomra...! Eddig is kevés matokit tűrtem meg magam mellett...

- Na látod! – tártam szét a kezeimet – Én meg nem hiszem, hogy találnék egy olyan embert, aki tud űberelni egy földönkívülit...

- RiRi... – fogta az arcomat a két keze közé, és könyörgően nézett rám – Kérlek, ne mond ezt! Miattam ne mondj ilyen butaságokat! Látod? Ezért mondtam, hogy veszélyes lesz, ha érezni fogsz irántam valamit...

- Lehet igazad volt – kezdtem bele, közben megfogtam az arcomon lévő kezét – De nem bántam meg. Még most sem. És lehet, hogy nagy az egóm, de – emeltem a másik kezemet a szívére. Iszonyatosan erősen és gyorsan dübörgött a mellkasa alatt - De tudom, hogy miattam verdes így.

Azt hittem, hogy nem tudom majd mit kezdeni a helyzettel, de ekkor lehajtotta a fejét és mély levegőt vett majd kifújta. Aztán közelebb húzott magához, majd a másik kezemet is a szívéhez húzta, majd rám emelte a tekintetét.

- Amíg élek, csak érted fog így dobogni ezt megigérhetem – suttogta, és tudtam, hogy halálosan komolyan gondolta. – Egész eddigi életemben a szabályok, a szüleim és a rendszer követelményeinek megfelelően éltem. Sose gondoltam saját magamra. De jöttél te, és elérted, hogy teljesen máshogy lássam a világot, hogy végre észre vegyem; nekem is van életem. És azt is elérted, hogy meghatározó és fontos szereped legyen benne; mindörökre.

Mondani akartam valamit, de tudtam, hogy felesleges lenni, hisz már tudja -, ezért csak átöleltem őt, és szorosan hozzábújtam. Lehunytam a szemeimet és próbáltam nem gondolni az előbb elhangzottakra -, hogy bármikor elmehetnek, vagy hogy nem látom őt többet. Egyszerűen csak a jelenre akartam koncentrálni, arra, hogy most velem van és még velem is lesz, még ha nem is sokáig...

Arra keltem fel, hogy fénycsóvák sütnek bele a szemeimbe. Először próbáltam KyongHának szólni, hogy úgy maradt a függöny, de aztán rájöttem, hogy feleslegesen próbálkozok, hisz nem otthon vagyok. Egyébként mennyi az idő?

Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet és észrevettem, hogy Dae még az igazak álmát aludta. Olyan kis édesen aludt, nem volt szívem felébreszteni, tehát óvatosan kimásztam mellőle, majd a táskámhoz sétáltam és kivettem belőle a telefonomat. Nos, ebben a pillanatban véget ért a gondterhelt reggelem, ugyanis, mikor megláttam a kijelzőn villogó „tizenegy óra hét perc” feliratot, azt hittem kiesik a szemem. Kilencre otthon kellett volna lennem, elkéstünk! De KyongHa még mindig nem keresett, ami furcsa volt...

Gyorsan visszarohantam a kanapéhoz és felráztam a matokimat, aki nyöszörögve, de amikor felfogta, hogy miről beszélek kimászott az ágyból.

- Hát... ha már elkéstünk, akkor minek sietni? – kérdezte meg egy ásítás közben, de félúton megdermedt és nyelt egyet – Oké, inkább készülj fel lelkileg. Ha jól hallom, márpedig nem tévedek, akkor pár pillanat múlva betoppannak YongGukék...

Már épp válaszolni, akartam, mikor DaeHyun jóslata beigazolódott és előttünk termedt HimChan, YoungJae, Zelo, JongUp és persze Gukkie. Ezután nagyon bizarr jelenet következett. Gukkie elkezdett engem meg DaeHyunt – bár főleg őt – osztani, hogy hogy lehet ennyire felelőtlen, de eközben engem ölelgetett, és folyamatosan azt nézegette, hogy megvagyok-e sérülve valahol.

- Én is örülök neked, YongGuk! – veregettem meg a vállát, hogy most már igazán felállhatna előlem, mert biztos, hogy nincs bokasüllyedésem és szoknyában vagyok; szóval szép a kilátás lentről.

- HyeRim, tudod, hogy nagyon szeretlek, de ez iszonyatosan veszélyes és felelő-

- Okkal van még itt – szólalt fel Dae mögülem – Nem vagyok hülye. Okkal van itt – jelentette ki határozottan. Na, ez azért nem teljesen így volt, de egye fenyő, fátylat rá.

- Miért, mi történt? – vonta fel kérdőn a szemöldökét – Az, hogy KyongHa kigyújtotta a müzlit, JungSoo-t kint felejtettétek a teraszon és megint zizi lett, vagy, hogy Yunnie... vagyis YunHee megint csinált valami butaságot... az nem vészhelyzet.

- Hát akkor olvasd el ezeket – vettem ki a leveleket a táskámból, majd átnyújtottam neki – És döntsd el te, hogy vészhelyzet van-e.

YongGuk kivette a kezemből a leveleket és olvasni kezdett. Az arcvonásai egyre jobban megkeményedtek és egyre gyorsabban futtatta végig a szemeit a papírokon – látszott, ahogy az idegesség próbál eluralkodni rajta, de egy jó vezetőhöz híven tartotta magát.

- Mióta kapjátok ezeket a leveleket? Pontosan hol találjátok meg őket? Mennyi időközönként érkeznek? – kezdett el vallatni – Minden részletet tudni akarok, ne felejts ki semmit!

- YongGuk mégis mi folyik itt? – lépkedett mellé HimChan, mire leintettem mindenkit; most én beszélek.

És elmeséltem ugyanazt a történetet, mint Dae-nek, csak próbáltam minél pontosabban idő pontokat mondani, már amennyire tőlem telt -, és persze "valamiért" YunHee nevét is többször megemlítettem. Hiába voltak megkeményítve az arcvonásai, akárhányszor a lány nevét kiejtettem a számon, annyiszor rándult meg a kemény maszk az arcán.

Mikor végeztem a mondandómmal, mindenkin eluralkodott a pánik. Próbáltak értelmes magyarázatot találni erre, de senkinek sem volt semmi ötlete, hogy ki lehet, ezért úgy döntöttek, hogy felhagynak a taxis ügyével és egyenlőre velünk fognak foglalkozni.

- HimChan! – szólt a Leader – Vidd az összes levelet, és próbáld meg kielemezni az írást! Minden apró részletet nézz meg, az összes betűt és írásjelet! Ha kell másold le hatvannyolcszor is csak adj bele mindent!

- Értettem, és számíthatsz rám! – jelentette ki határozottan, majd fogta a leveleket és elindult valamerre.

- JongUp és YoungJae! – hívta őket magához. – Ti nézzetek szét a környéken, hogy nincs-e semmi gyanús a környéken. Kérdezősködjetek is, mert lehetetlen észrevétlenül betörni egy lakásba!

- Igenis! – tisztelegtek, majd elindultak a kijárat felé.

- Zelo... ash, Z.3.L.0, gyere ide! – kiáltott a robotnak, mire szomorúan jegyeztem meg, hogy Zelo még mindig nem volt a régi – Mi készítünk egy térképet azokról a helyekről, ahova járni szoktatok, és amik közel vannak hozzátok. Hátha találunk valamit – mondta és a tervező asztalszerűséghez ment. – DaeHyun, te vidd haza HyeRimet. HyeRim, neked meg cipzár a szádon erről, és nem láttál minket!

- Értettem, főnök! – tettem úgy mintha becipzároznám a számat.

- Este... későn átnézünk hozzátok, és őrködni fogunk. Senki se be, se ki nem juthat.

Mielőtt végleg kimentem volna Gukkie megállított.

- HyeRim, legyetek nagyon óvatosak – fogta meg a vállamat – Ez... ez nem földi lény.

- Azt mondod, hogy... az a valaki valószínűleg egy... űrlény, mint ti?

- Minden bizonnyal. Ha ember lenne, akkor észleltétek volna – vakargatta a tarkóját. Bólintottam, és indultam volna tovább, de elkapta a csuklómat. Láttam, hogy még van mondanivalója.

- Igen?

- Yunnie... ash YunHee... ugye ő jól van? Megviseli ez az egész? Nem esett baja? – zúdította rám a kérdéseit, de a szemembe nem nézett. Elmosolyodtam ezen a megmozdulásán.

- Ne aggódj, rendben van, erős lány – veregettem meg a vállát. – Viszont már nincs nálunk. Hazaküldtük nem rég, mert ott nagyobb biztonságban van.

- Ennek... khm.. örülök – köszörülte meg a torkát, majd a megfordult. Hah, a nagy Bang YongGuk. – Mindenki munkára!

Amint Gukkie végzett a parancsosztogatással, Dae hazavitt engem, úgy ahogy jöttünk – bár most már valamivel jobb volt, de tudom, hogy ez sose lesz ínyemre. Az utca sarkában tett ki engem. Egyikünk se nagyon tudta, hogy mit mondjon, ezért  fogtam magamat és átkaroltam a nyakát – emellett még jó szorosan hozzá is bújtam. Dae visszaölelt és így ácsorogtunk pár percig. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha... mintha végleg búcsúzkodnánk... nem látnánk egymást többet. Megráztam a fejemet és próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat. Dae is észrevette rajtam, hogy aggódok, mert lehajolt hozzám és közölte, hogy nem kell semmitől sem félnem, mert ők itt lesznek és vigyáznak ránk. Senki nem tud majd betörni...

Én pedig hittem neki. Hiszen, akkor ki ne hitt volna?

Éppen a házunk felé caplattam, mikor észrevettem, hogy a szomszéd srácok háza előtt leparkolt egy kilenc személyes kisbusz, és kiszállt belőle hét fiú. Eléggé furcsák voltak: az egyik folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő milyen „SWAG”, a másik szerintem egy törpe volt, de amennyire kicsi volt annyira volt kidolgozott teste. Annak, aki meg legelöl ment olyan feje volt, mint egy lónak. Ráadásul, az egyikük megpróbált kommunikálni a kapucsengővel. A kapucsengővel! Szerintem ő is valami földönkívüli származék, az biztos...

- CSÁÁÁÁ, TESAAAA! – üvöltötte a lófejű, amit kinyílt az ajtó.

- Te meg mit keresel itt?! – vonta kérdőre a fekete hajú. Esküszöm, ezen a gyereken én még életemben nem láttam mosolyt. Össze kellett volna anno zárni DaeHyunnal...

- Há’ születésnapom van! Happy birthday to meee, happy birthday to meee wwáááhááá! – kezdett el idiótán táncolni, majd a végén csinált egy röhejes pózt.

- ... most már emlékszem miért nem kedvellek.

- Naa, ne izélj már uncsitesaa! Hát, keblemre! – próbálta megölelni a fiút, de az elhúzódott előle.

Én most döntöttem úgy, hogy félbeszakítom ezt a gyönyörű családi drámát, és bemegyek a házunkba. Amint beestem az ajtón, KyongHa persze rögtön letámadott, hogy éhes és merre voltam. Azt mondtam, hogy boltban voltam, de furcsa mód nem is kételkedett a szavaimban. Átmentünk a konyhába, ahol nekiálltunk kaját csinálni – sajnos, Gukkie híján Kyonggie-nak kellett hagymát pucolnia.

- Egyébként jó korán elmentél a boltba – fintorodott el pucolás közben.

- Ja, igen... olyan kilenc körül? – nevetgéltem idegesen.

- Kilenc? Én már nyolckor megtaláltam a leveledet.

- Milyen levelemet?! – fordultam meg rögtön. Kérlek, mond, hogy csak rosszul hallottam...

- Hát azt, amit reggel hagytál, hogy boltba mész...

- KyongHa... – kezdtem bele halkan, mire felpillantott rám – Én nem hagytam semmilyen levelet.

- Ettől tartottam... csodálkoztam volna is, ha a disztelsziáddal le tudtál volna írni egy helyes mondatot.

- Diszlexia.

- Az mindegy.

- Egyébként gondolkodtam, míg sétáltam... és arra jutottam, hogy lehet van egy téglánk... – kezdtem bele valami hülyeségbe, csak hogy eltereljem KyongHa gondolatait.

- Egy tégla? – vonta fel a szemöldökét – Mégis ki lehetne az...?

- Nem tudom... valaki, aki okos...

- Úristen! – csapott rá az asztalra – YOUNGJAE A TÉGLA!

- NEM!

- De akkor, mégis ki len... – kezdett bele Kyonggie, de ebben a pillanatban bejött JungSoo a konyhába.

- Jé, HyeRim! – nézett rám mosolyogva – Már kezdtem megijedni, hogy nem láttalak egy ideje... és, hogy megint KyongHa főz...

- Mi bajod a főztömmel?!

- Szia, JungSoo! – mosolyogtam rá, közben leültem KyongHa mellé répát pucolni – Nyugi, már itt vagyok és nem haltok meg ételmérgezésben.

- Ennek örülök – mondta vidáman – Segíthetek valamiben?

- A rizst mosd meg, kérlek!

JungSoo teljesítette a kérésemet, közben pedig minden random dologról kezdtünk el beszélgetni. Elmesélték, hogy hogy töltötték az időt, amíg nem voltam itt – végig járták az egész állatkertet, és fagyit vacsoráztak. Jót nevettem ezeken a kis beszélgetéseken. Aztán... valami olyasmi következett, amitől megfagyott bennem minden.

- Na, és te HyeRim? – kérdezte JungSoo meg sem fordulva a csaptól – Hogy mulattál DaeHyunnal?

A hámozó megállt a kezemben, és úgy éreztem, mintha megfagytam volna. Mereven bámultam magam előtt a tálcát, amire a répa héja esett le. Úgy éreztem, hogy mindent ellep a hidegség, és mintha belassult volna körülöttem minden. Az agyamban lassan kattogtak a fogaskerekek, próbálva helyretenni minden információt... aztán... egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem és a pánik. Sírhatnékom lett.

KyongHára emeltem a tekintetemet, aki a kést már annyira szorította, hogy elfehéredtek az ujjai. Fogalma sem lehetett arról, hogy én hol voltam. Mégis, ő is össze tudta rakni a képet. Óvatosan felálltunk, és barátnőm a kést maga előtt tartva, kezdett el hátrálni velem együtt.

JungSoo megfordult – valószínűleg furcsállta, hogy nem kapott választ -, majd kérdőn nézett ránk.

- J-jungSoo... – kezdtem bele el-el csukló hangon. Szinte mindenem remegett. – Honnan tudod, hogy DaeHyunnal találkoztam?

Hittem a fiúknak, hittem DaeHyunnak, mikor azt mondták, hogy megvédenek minket. Hogy senki sem fog bejönni. Hát tévedtek... ők sem sejtették, hogy az igazi veszély már rég bent volt a lakásunkban... pedig én hittem nekik... 

----- Folytatás következik -----