32. fejezet

Na itten vagyunk, mondtam, hogy hétvégén friss és álltuk a szavunkat!:3 Remélem tetszeni, fog a rész, én (Hee) személy szerint egy kicsit elégedetlen vagyok vele, de hát ízlések és pofonok XD A véleményeket nagyon köszönjük, és most is szeretettel várjuk őket! :3 Apropó van egy kérdésünk :3

 Mi a véleményetek az új dizájnról? Szerintetek milyen összefüggésben vannak a rajtalévő dolgok/emberek? 

Nyugodtan le lehet írni bármit, rossz válasz nem létezik. 

Nem húzom tovább  a szót, jó olvasást! :3

DaeHyun szemszöge:

Miután YongGuk hyunggal megbeszéltük mindent, a nappali felé vettem az irányt. Az ott üldögélő Zelo -vagy Z.3.L.0-, még mindig ugyanabban a pózban volt, mint ahogy egy félórája hagytuk. Elé sétáltam és meglengettem előtte a tenyeremet. A robot hirtelen felém kapta a tekintetét, a maga sajátos gépies mozgásával. Szemeibe semmi változást nem vettem észre. Sehol a csintalan gyermeki tekintet, sehol az élet szikráinak egy fénye. Csak üveges tekintettel meredt előre.

Megcsóváltam a fejemet, majd tovább haladtam a konyhába, ahol megtaláltam a már vacsora elkészítésével szorgoskodó HyeRimet. Hirtelen egy nagy gombóc keletkezett a torkomban. Nyeltem egy nagyot, majd magabiztos léptekkel elindultam felé.

- Szia! – pattantam fel a konyhapultra, miközben elvettem onnan egy almát.

- Jézusom, Dae! – tette a szívére a kezét – Ne ijesztgess!

- Bocsánat. – motyogtam – Egyébként mi lesz a vacsora?

- Fogalmam sincs. Már itt álldogálok fél órája, de csak odáig jutottam, hogy kiolvasztottam és befűszereztem a húsokat. Nincs semmi kívánság, hogy mi legyen?

- Nekem minden jó, amit te csinálsz. – mondtam ki őszintén a gondolataim.

Kijelentésem hatására elpirult, majd gyorsan visszafordult a nyers ennivalóhoz, és elkezdte felvagdalni. Mikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen mit is mondtam, lehajtottam a fejemet. Olyan… kínosnak, nem is, inkább olyan furcsának véltem felfedezni a levegőt körülöttünk.

HyeRim tovább foglalatoskodott a vacsorával, én pedig jobb ötletnek híján tovább pusztítottam a gyümölcsöket. Egy idő után azonban különös dologra lettem figyelmes. HyeRim egyre többször botlott meg, vagy hagyta abba a tevékenységét a köhögése miatt.

- Hé, jól vagy? – mentem oda hozzá, pont jókor, ugyanis megint elvesztette az egyensúlyát és a mellkasomnak esett. Igaz épp, hogy csak rajtam támaszkodott, de még így is éreztem a testéből kiáradó hőt. – HyeRim, szerintem ez nem normális. A tested nagyon meleg… ez valami furcsa földi dolog vagy mi?

- Lehet, hogy lázam van. – motyogta halkan, majd megpróbált megtámaszkodni a saját erejéből, de én nem engedtem.

- Láz? – vontam fel a szemöldökömet. – Nem olyanunk volt nekünk is? Vagy valami ilyesmi?

- Fázok. – szorította meg egy kicsit az ingemet, de szinte meg sem éreztem.

- Mit csináljak? – suttogtam magam elé kétségbeesetten, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy a leányzó nem fog válaszolni, nekem pedig ötletem sincs, hogy ilyenkor mit kéne tenni.

Felkaptam az ölembe, majd besiettem vele a szobájukba és leraktam az ágyára. Ráterítettem a takaróját, meg a KyongHájét is, sőt mi több, még a saját kis pokrócomat is feláldoztam érte. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy így nem fagy meg, rögtön a fiúkat kezdtem el keresni. Igazából YongGuk hyung lett volna a legjobb, de ő YunHee-val elment valami boltba – habár fogalmam sincs, hogy mi van nyitva ilyen késő este. A nappaliban ismét csak Zelot találtam, vele meg megint nem tudtam mit kezdeni. YoungJae-t az égadta világon sehol nem találtam, pedig most jól jöttek volna az okoskodásai. Idegesen túrtam barnás tincseim közé, miközben trappoltam egy sort és futottam tovább.

Már éppen kezdtem kétségbe esni, mikor észrevettem HimChan hyungot és JongUpot, ahogy a fürdőből jönnek ki egy kacsa kíséretében. Gyorsan megragadtam őket, és elkezdtem nekik felvázolni a helyzetet. HimChan hyung rögvest HyeRimhez sietett és ő is megállapította, hogy meleg a teste. Szerinte is ugyan az lehet a baja, mint anno nekünk. Kimentünk a konyhába és próbáltunk gondolkozni, hogy mit lehetne tenni. JongUpot közben elküldtük, hogy keresse meg YoungJae-t, hátha ő többet tud, mint mi.

- Értem én, de mit tegyünk? – kérdeztem már sokadjára.

- Próbálkozok visszaemlékezni, hogy mit csináltak a lányok, de szinte semmi sincs meg. – csóválta a fejét – Csak annyi, hogy micsoda borzalom volt az én szépséges bőröm. Kész gyalázat!  

- Most komolyan?! Gondolkozz!

- Várjál! – ált meg egy pillanatra HimChan – Azt hiszem, van itt valami!

Flashback

„- EGYED! – tömte be a kanalat KyongHa, HimChan szájába.

- DE NEM KÉREK! – ellenkezett Channie.

- Az engem, mikor érdekelt?!”

- Már emlékszek! – fogta meg a homlokát HimChan – Valami folyadékot tömött belém… mi is, mi is volt a neve? Lobus? Labás? Löbös?

- Leves, a tisztességes neve! – jelent meg YoungJae, JongUppal az oldalán.

- Megtaláltam! – mosolygott Uppie.

- Igen, az volt az! – emeltem az égnek a tekintetem – Szép munka YoungJae!

- De, hogy kell elkészíteni? – vakargatta Hyung a fejét.

- A taxis biztos tudja!

- Remek, hívjuk fel őt. De, hogy kell?

- Szoktam látni, ahogy HyeRim nyomkodja azt a téglalap alakú izéjét. – vakargattam a fejemet, majd jobb ötlet híján elindultam a szobájuk felé – Várjatok, ide hozom.    

Berontottam a szobájába, de persze közben igyekeztem halk maradni. Felkaptam a fehér készüléket a kisasztalról, majd a tekintetemet a szoba tulajdonosa felé fordítottam. Arca ki volt pirosodva, haja kicsit kócosan állt, a szemei alatt karikák díszelegtek, ajkai pedig ki voltak száradva. Idegesen fújtattam egyet, majd kiszaladtam az ajtón.

- Itt van. – értem be eléjük. – Most mi legyen ezzel?

- Talán megpróbálhatnánk valahogy beüzemelni. – motyogtam HimChan – Milyen technológiával működik ez a ketyere?

- Nyomd meg azt a nagy fehér gombot a közepén!

- Oh, ez csinált valamit! – mondta csodálkozva hyung.

A képernyő világítani kezdett és megjelent egy kép, amin én meg HyeRim voltunk. Rögtön felismertem. Mikor KyongHa szülinapja volt, még akkor sikerült rávennie, hogy „pózoljak” vele. Elmélázva figyeltem a képet. Ő boldogan mosolygott, miközben a fejét a vállamra hajtotta. Én a kamerába néztem, enyhén felhúzott szemöldökkel, és kérdő pillantásokat küldtem a gépezet felé, mikor a vaku – ezt is csak később tudtam meg - elkezdett világítani.

- Mily, romantikus mondhatom. – forgatta meg a szemeit YoungJae.

- Oké, elég, nem kell mindent megbámulni. – vettem ki a telefont HimChan kezéből. – Ideáig eljutottunk és most?

- Csináljunk vele valamit! – ugrott be mellém Uppie.

Az egyik ujjammal véletlenül megérintettem a képernyőt, mire egy karika jelent meg az ujjam körül. Felvont szemöldökkel vizsgáltam tovább a tárgyat. Aha! Szóval ez még érintő technológiával működik! Nahát, milyen maradi…

- Úgy tűnik érintő technológiával mükszik. – mondtam hangosan – Nem hiszem el, hogy itt még ilyen ósdi szerkentyűk vannak.

- Le vannak maradva. – rántott egyet a vállán Joko.

- Szerintetek melyikre húzzam a kis karikát? – érdeklődtem – Az emberkékre, az egymásalatti téglalapokra, a sok kis négyzetre, vagy a lakatra?

- Véleményem szerint a lakatra.

- Én az emberekre szavazok, mert az vicces.

- Szerintem meg a téglalapokra, mert olyanok, mint a tükrök!

- … négyzetekre megyek. – dünnyögtem.

Amint ráhúztam a kört, rögtön megjelent nekem négy ikon. Az egyik egy zöld négyzetben egy „Line” nevezetű felirat volt. Aztán egy lemez kép, mellette pedig egy napló, és az utolsóban pedig… gyümölcsök?! Végső soron elhúztam onnan az ujjamat, és inkább a YoungJae által javasol képre mentem.

- Csinált valamit!– kiáltottam fel győzelemittasan, miközben a telefont az égbe tartottam.

- Nagyszerű, és most hogyan tovább? – érdeklődött HimChan hyung.

- Menj rá a zöld telefon ikonra! – nyúlt át a vállam fölött YoungJae, és tulajdonképpen elintézte saját maga. – Ah, nézzétek mennyi név! Pedig nem is szoktuk HyeRimet telefonálni látni!

- Valaki amúgy tudja, hogy mi a taxis neve? – kérdeztem, közben pedig erősen gondolkoztam. Lemertem fogadni, hogy még életemben nem hallottam a nevét…

- Én nem tudom.

- Én sem.

- Dettó.

- Jézus, JongUp! El is felejtettem, hogy itt vagy!

- Köszi, hyung…

- Na, szóval! – köszörültem meg a torkomat – Van itt anya, apa…

- Óh, HyeRim szülei! Köszönjünk nekik! – mondta HimChan Hyung és máris megnyomta a –valószínűleg – tárcsázó gombot.

- Mi a… mit csinálsz?!

- Háló?

- Basszus…

- Ki beszél? HyeRim, kincsem, te vagy az?

- Öhm…

- Ki van ott?! HyeRim, ott vagy?!

- Na, tessék! Látod, hogy mit csináltál?! – horkant fel YoungJae, miközben a hajába túrt.

- Ah, KyongHa barátja! Te vagy az?!

YoungJae erre nem válaszolt, csak homlokon csapta magát, eközben mi hárman a telefonra mutogattunk, hogy beszéljen az anyukával.

- Igen, asszonyom, én vagyok az. – mondta feszengve JoKo. – Persze, semmi baj sincs, mindössze elkértem HyeRim telefonját, mert egy ismerősömet akartam felhívni, de nincs nálam az enyém… hogy adjam oda? Öhm… most nem éppen alkalmas… mert… miért is? – nézett ránk.

Na, ez volt az a pillanat, amikor JongUppie Hápival a kezében elkezdett jobbra- balra ugrálni, közben pedig a fejére csavart valamit. HimChan hyung egy sminkes táskát rázogatott, én pedig eldőltem a kanapén és alvást imitáltam. Ez így mind szép és jó lett volna, csak mi azt hittük, hogy a kedves sárga matoki testvérünk, kiválaszt egyet az ötleteinkből… nem pedig az egészet egyberakja…

- Nem ér rá, mert éppen… sminkel, közben pedig… alszik, vagyis szeretne, de a heverő foglalt, mert kacsamániás buddhista szerzetes, éppen imádkozik rajta. Igen, csak ennyi. Akkor a viszont hallásra!

- Buddhista szerzetes?! – kérdezte JongUp.

- Tisztára olyan feelingű volt, amit csinálnál, mintha egy rituális sz…

- Oké, ezt letudtuk, és NEM hívunk fel többet senkit csak a taxist! – nyomatékosítottam a „nem” szócskát, majd visszavettem a kommunikációs eszközt – Na, akkor… van itt még KyongHa.

- Őt, ne zavarjuk. – mondta HimChan Hyung. – Lehet, hogy fontos dolga van.

- Chanyeol, Baekhyun…

- Ők abból az EXO-ból vannak, vagy mi.

- Tényleg, annyira ismerősek nekem! – gondolkodott YoungJae.

- JungSoo… neki van telefonja?

- Ezek szerint. – rántott a vállán egyet, Hyung. – De ő most dolgozik, ne zavarjuk! Majd ha hazaért, akkor.

- Következő, a taxis! A taxis! Gyerekek, megvan! – lelkesedtem be.

- Hú, de izgatott lettél, Daehyun! – mosolygott rám HimChan. – Jó tett neked, a földi élet.

- E-ezt meg hogy érted? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Sokkal, hogy is mondjam. Hm, mi is lenne az ideillő szó? Talán az, hogy felnőttél. Otthon, olyan kis magadba forduló voltál és lehet, hogy akkor már testileg érettnek számítottál, de most, hogy itt vagyunk már lassan három hónapja… úgy vettem észre, hogy lelkileg is felnőttél. Nyitottabb lettél és vidámabb. Végre azt látom, hogy amikor mosolyogsz, az a szívedből jön, és nem csak erőltetsz valamit. Tényleg lehet a mosolyodon látni, hogy boldog vagy. Én ennek nagyon örülök, hogy végre kibontakoztál, és ki tudja? Bár fogalmam sincs, hogy meddig leszünk még itt, de talán a maradék idő alatt, még szert teszel, majd megannyi új és új érzésre!

Tátott szájjal hallgattam Tats monológját. Ő tényleg ilyennek lát engem? HimChan a második, aki azt mondja, hogy megváltoztam, és mind ő, mind YongGuk örültek neki. Tényleg ennyire más lennék?

- Ez mind szép és jó, de HyeRim odabent haldoklik. – mormogta YoungJae. – DaeHyun, pont te tétovázol, amikor te aggódtál a legjobban. Vagy mégsem?

- Jól van, jól van. – vágtam oda. Megnyomtam a hívás gombot és a fülemhez emeltem a készüléket. – Nem értem, neked meg mi a bajod… – fordultam legjobb barátom felé.

- Nekem? Az ég adta világon semmi… – nevetett fel keserűen.

- Jae… ezer éve ismerlek, tudom, hogy van val-

„A hívott szám nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg hívását később!”

- Nem veszi fel. – dünnyögtem – Akkor most mi legyen?!

- Megjöttünk! – hallatszódott két hang a bejárat felől.

- Végre! Megmenekültünk!

- Mi ez a kupaktanács itt? – vonta fel  a szemöldökét a Leader.

- YongGuk, nagy baj van! – sietett elébe HimChan – HyeRim nagyon beteg és nem tudjuk, hogy mit csináljunk.

- Próbáltátok már a taxist?

- Már igen, de nem kapcsolható. – mondta Uppie – Levest akartunk neki csinálni.

- Megnézem, hogy van! – mondta YunHee és elviharzott.

- Mi az, hogy nem kapcsolható?

- Nem veszi fel a telefonját. – válaszoltam.

- Már megint? – sóhajtotta a Leader.

- Láza van és a torka is fáj, meg szerintem nem kap levegőt. – jelent meg KyongHa húga.

- Akkor meg fog fulladni?! – kérdeztük, szinte teljesen egyszerre.

- Nem, dehogy! – csapta homlokon magát a lány – Ezt képletesen szoktuk érteni. Azt jelenti, hogy meg van fázva.

- Ja, akkor… rendben. – fújta ki hyung a levegőt.

- Viszont, nincs itthon semmi gyógyszer és nagyon szükség lenne rá.

- Remek, egy újabb gond. – sóhajtott a mato Leader – Yunnie, olyan gyógyszert, vagy mit, mi honnan tudunk szerezni?

- Patikából. – felelte a szőke, közben elhúzta a száját – Viszont, azok ilyenkor már zárva vannak.

- Akkor holnapig várnunk kell. – hajtottam le a fejemet.

- De Gukkie! – nyújtotta el hosszan a lány YongGuk „nevét” – Rim nagyon rosszul van! Szüksége van a pirulákra!

- Jó, de ha egyszer zárva van…

- Gukkie!

- Mégis mit tegyek?

- Gukkie!

- Mit vársz, mit csináljak?

- …

- …

- Guk…

- Oké, felfogtam, szerzek neked gyógyszert! – mondta, majd kiviharzott a nappaliból – Srácok, bevetésre megyünk, szedelőzködjetek!

- Juhú! – ugrált YunHee.

- Igazából, HyeRimnek kell a gyógyszer, de teljesen mindegy. – legyintettem, miközben már a kabátomat húztam.

- Hú, de izgalmas! – ugrált Tats. – Ez az első földi bevetésünk. 

- Hát nagyon izgalmas, mondhatom! – forgatta YoungJae a szemeit. – Gyógyszer vadászat. Igazán félelmetes!

- Tats, te nem jössz. – jött vissza ShiShi talpig feketében, közben a derekára rögzített övet igazgatta, amibe mindenféle kés, tölténytár, pisztoly meg ilyenek voltak – Valakinek itthon kell, maradnia és vigyáznia a lányokra. Te leszel az.

- Ash, de miért pont én? – szontyolodott el hyung.

- Nincs ellenvetés. – zárta le a témát, majd YoungJae felé fordult. – Te is itt maradsz! Látom ma nem vagy állapotodban, és inkább láb alatt lennél, mint sem hogy segítenél. Pedig az eszednek most vennénk igazán csak hasznát.

- Bocsánat, hogy nekem is lehetnek rossz napjaim. – hajolt meg az említett, majd távozott.

- Komolyan, nem értem, hogy mi a baja Jae-nek. – suttogtam magam elé.

- Egész nap ilyen volt. – válaszolt a Leader. Hiába matokik vagyunk… az érzékszerveink -főleg a fülünk- jóval fejlettebbek bárminél. – Tíz perc és indulunk, addigra mindenki legyen kész!

- Én addig csinálok egy kis levest Rimnek! – csapta össze a tenyerét YunHee.

- Nem! – kapta el YongGuk, majd a vállánál fogva maga felé fordította. – Te. Nem. Mész. A. Konyhába. Világos?

- Aj, már, de miért?

- KyongHa főzőképességeit nézve, a tied sem lehet jobb. Pedig az asszonyoknak tudni kéne…

- Hé, kikérem magamnak, még csak tizenhat éves vagyok! Honnan kéne tudnom főzni?!

- Még csak tizenhat?!

- Igen.

- Sokkal idősebbnek néztelek… érettebb vagy a korodnál. – mondta a Leader elkerekedett szemekkel, majd elengedte a lányt – Nos, akkor… khm… akkor mi elmentünk.

- Csak szerintem maradtunk le valamiről? – kérdezte mellettem Uppie.

- Nem, tényleg fura itt valami. – csóváltam a fejemet. – Egyáltalán te meg mikor lettél ilyen okos?

- Délután kifogyott az elem a távszabályzóból, és lusta voltam felállni, hogy csatornát váltsak. Valami dokumentumfilm ment, utána meg ismeretterjesztők meg ilyenek.

- Nem inkább lemerült az elem?

- Mindegy. Neked csak ez maradt meg?!

- Jézus, ne kezd te is a hisztit.

- Én, soha.

Otthagytam a csapatunk legfiatalabb tagját – vagyis az Zelo lenne, de… hagyjuk- majd a szobánkba siettem, ahol előszedtem a táskámból a felszerelésemet. Felcsatoltam egy bőrből készült, fekete övet a derekamra, majd elrejtettem még egy-két hasznos dolgot magamon. Elővettem a feketemaszkomat, amit egyelőre még csak a nyakam köré csatoltam fel. Kerestem egy üres táskát, majd a hátamra kaptam, hátha szükségünk lehet rá – bár fogalmam sincs, hogy mit tervezett hyung.

Kiléptem a szobánkból, és már mentem is volna a hall felé, de megakadt a szemem a lányok szobáján. Mély levegőt vettem, és próbáltam magamat türtőztetni, hogy ne menjek be. Aggódtam. Nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy aggódtam. Viszont azt, hogy miatta, vagy magam miatt, nem tudtam megmondani.

Elfutottam az ajtóig ahol már mindenki rám várt. Végül négyen – Hyung Zelot is hozza, hátha kell valamire- útnak indultunk a sötét éjszakába.

Narrátor szemszöge:

Mikor a négy fiú elment, HimChan és YunHee a lányok szobájában telepedtek le, és próbálták vizes borogatásokkal levinni HyeRim lázát, több-kevesebb sikerrel.

- Ez így nagyon nem jó. – csóválta a fejét a lányt – Mégis mennyi ideje lehet lázas?

- Azt hiszem, mikor elmentetek akkor lett rosszul. KeKe azt mondta, hogy akkor arra panaszkodott, hogy fázott.

- Az több mint két és félórája volt!

- Igen, tudom.

- Megyek, keresek a konyhában valami gyógynövényes akármit. – állt fel a lány – Legalább amíg nincsen gyógyszer, addig tud gőzölni felette.

- Rendben, én itt maradok.

YunHee kiment a konyhába, majd elővette egy lábost, és felrakott benne főni vizet. Mikor ezzel megvolt csodanövények után kezdett el kutakodni. Éppen legfelül talált kamilla virágot, csak sajnos ahhoz még ő sem volt elég magas, hogy elérje, ezért felmászott a pultra. A lány így már könnyedén hozzájutotta növényhez. Ám, mikor le akart mászni, megcsúszott, de két kéz a derekánál megtartotta őt.

- Jézusom! – mormogta YoungJae, majd lesegítette a lányt – Légy óvatosabb! Mi lett volna, ha nem vagyok itt?

- Akkor már nem csak Rimnek, kéne orvosság, hanem nekem is.

- Le se tagadhatnátok Kyonghával egymást. – csóválta a fejét a fiú.

- Az fix. – helyeselte, majd beleszórta a zacskótartalmát, a lábosba. – És most főj!

- Azt hiszem, itt maradok. – ült le a sárga matoki – Nehogy, még YongGuknak igaza legyen és kigyújts valamit. Bár, ismétlem magamat: az fizikai képtelenség lenne.

- Mindketten ellenem vagytok. Pedig Gukkie-nak már ezerszer elmondtam, hogy csak kicsit hasonlítunk Kyonghával egymásra.

- A testvérekben sok a hasonlóság, még ha nem is akarják.

- Neked van testvéred YoungJae? – érdeklődött a lány, miközben leszedte a lábos tartalmát, majd a csapban már megengedett hideg vízbe tette, hogy kicsit hűljön.

- Nincs. – rázta meg a fiú a fejét – Egyikünknek sincs, ha jól tudom.

- Pedig egy testvér jó dolog. Bár nem mindig. Néha. Talán.

- Én passzolok ebben az ügyben.

- Amúgy miért vagy ma olyan mélabús?

- Ez… amolyan magán ügy. – válaszolt feszülten a fiú – Nem szeretnék róla beszélni.

- Megértem. Nekem is vannak olyan dolgaim, amit nem szívesen mondok el senkinek sem. – értett egyet a lány – És Daehyunnal milyen a kapcsolatotok? Azt hallottam, hogy ti nagyon közel álltok egymáshoz.

YoungJae hirtelen lecsapta az egyik kezét az asztalra. YunHee összerezzent.  Nem volt hülye, sejtette, hogy a fiú gondjának a legjobb barátjának is köze van, de nem gondolta, hogy ennyire felhúzza magát rajta.

- Persze, de még mennyire hogy közel, amíg erre a bolygóra nem jöttünk! Az eszem megáll annyira megváltozott az a féleszű! – nevetett fel keserűen – De nem csak ő! Mindenki bekattant! A nagy és hatalmas Bang YongGuk meg… nézd meg milyen lett! Akitől az egész Mato planet rettegett, most olyan, mint egy szobacica! Teljesen ellágyult! És…!

A szőke nem várta meg, míg a matoki befejezi a mondandóját. A lány leöntötte őt a kamillával. A fiút váratlanul érte a hideg zuhany, mégis, mondhatni észhez tért tőle.

- Jobb? – kérdezte YunHee.

- Igen. – motyogta YoungJae lehajtott fejjel. – Ne haragudj, hogy ki akadtam, csak…

- Fátylat rá. Szerintem menj ki egy kicsit és szellőztesd ki a fejedet, közben pedig imádkozz, hogy HimChan ezt nem hallotta.

- Rendben. – mosolygott halványan a fiú, és elindult kifele.

- Oh, és YounJae!

- Igen?

- Ha problémád van jobb megbeszélni azt az illetővel. Így csak rosszabb lesz.

- Észben tartom.

DaeHyun szemszöge:

Halkan osontunk végig a sötét, kihalt utcákon. Szerencsére nem voltak ma este sokan a városban. Eléggé érdekesen festettünk, ha jobban szemügyre vett valaki minket. Bár elmentünk egy rendőr kocsi mellett is, de ők nem fordítottak különösebben ránk figyelmet. Végül is miért lenne gyanús, négy „ember” teljesen feketébe öltözve, fegyverekkel meg ilyennek maguknál?

Jó a fegyvereket elrejtettük és nem terveztük használni, de gondolom hallatszik az irónia…

YongGuk hyung a háztól eléggé messze eső gyógyszerest választott. Mikor megérkeztünk, elbújtunk a vele szembeeső parknak a bokrai mögött.

- Na jó, akkor vázolom a tervet. – kezdte ShiShi – KeKe, te vagy a leggyorsabb közülünk, szóval te fogod véghezvinni az akciót.

- Igenis!

- Zelo, te… Zelo, figyelj már rám! – integet a robot előtt, aki csak a semmi meredt – Istenem… Z.3.L.0! Erre bezzeg már odafigyelsz! Szóval, térképezd fel a környéket. Tudni akarom, hogy mennyi biztonságőr, térfigyelő kamera van a környéken és, hogy hány lakónak esik rá az ablaka a patikára… Ez parancs!

- Igenis. – mondta Zelo, majd távozott köreinkből. Gondolom elment teljesíteni a dolgát.

- DaDa, te velem együtt kint leszel, és ha van, akkor eltávolítjuk a zavaró tényezőket, de te elsősorban Keke hátvéde leszel.

- Rendben.

A kicsi robot hamar visszaért és meghozta nekünk az információkat. A környéket nem őrzik őrökkel, viszont négy biztonsági kamera van felszerelve. Pár lakó háza is ide néz, de nem olyan vészes, mert mindenhol le van húzva a redőny, vagy micsoda. Viszont a kamerák már neccesek, mert mindegyik az ablakokat vagy a bejáratot nézik. De hála a mi szuper okos „kis” csodánknak, azt is megtudtuk, hogy a mellette lévő antikváriumot nem őrzi semmi.

- Az antikváriumon keresztül fogunk betörni. – mondta ShiShi – Mindenki tudja a tervet, igaz?

Bólintással jeleztünk, majd felvettük a maszkunkat, ami szinte eltakarta a teljes arcunkat. ToTo feltörte az antikvárium zárát, majd behatoltunk. YongGuk hyung az ajtóban maradt őrködni, míg én és JongUp előrébb mentünk. Zelo -a Leader utasítására- megmutatta nekünk, hogy hol tudjuk áttörni a falat. Drasztikus megoldás, de nincs más választásunk. JongUppie, egy erős és jól célzott ütéssel áttörte az egészet. Nem hiába, az ő családja mindig is az erejéről volt híres. Átbújtam a falon, viszont mielőtt léptem volna még egyet, megakadt a sarokban a plafonnál valamin a szemem. Basszus.

- Mi az hyung? – suttogta DaDa – Valami gond van?  Kamera?

- Nem. – válaszoltam halkan – Mozgásérzékelők.

- Francba.

- Mi legyen? – kérdeztem – Ha megmozdulok akkor végünk!

- Daehyun, csináld. – hallottam meg YongGuk hangját – Szedd össze a gyógyszereket. Nem fognak minket elkapni. Z.3.L.0, keresd meg a leggyorsabb és legrövidebb menekülési útvonalat!

- Yes, sir!

- Ez meg milyen nyelven volt?! 

- Valami nagyon nem működik benne. – csóváltam a fejemet.

- Te inkább csináld. Háromig számolok, aztán mehet! – fújta ki a levegőt – Egy, kettő…!

- Három! – suttogtam, majd elindultam.

Csodák csodájára, de a mozgásérzékelő nem érzékelt. Meg sem szólalt és be sem csipogott. Talán a földi szerkezetek nem képesek érzékelni a gyorsaságomat? Az egész Mato Planeten a gyorsaságomról voltam híres. Senki, de tényleg senki nem tudott engem legyőzni. A szüleim azt mondták, hogy ez is amolyan családik örökség, ami még az őseinkhez volt visszaköthető, bár a mai generációnkban nagyon ritka volt, ha valakinek előjött.

Mire észbe kaptam, már ott álltam, ahonnan elindultam teli kézzel. Mindenhonnan összeszedtem valamit, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mi mire való.

- Aszta, Keke, nagyon jó vagy! – ámult JongUp.

- Szép munka volt. – mondta YongGuk – És most húzzunk innen.

Ám ahogy átléptem a kitört falat a másik helységben a gyógyszeres állványok elkezdtek felborulni, akár a dominó. Természetesen ezek bekapcsolták mozgásérzékelő kamerákat, mert miért is lenne akkora szerencsénk, hogy nem érzékeli őket?

- Futás! – kiáltottam.

- Túléltem már ennél nagyobb dolgokat is, mint egy Patikai rablást! – mormogta YongGuk. – Ott van Zelo! Mindenki utána!

’Fél órával később’

- Na végre, hogy itt vagytok! – mondta boldogan YunHee, majd kikapta a gyógyszereket a kezemből – Mit hoztatok?

- Nem tudom. – fújtam ki a levegőt.  

- Ah, ez jó lesz, ez láz és fájdalomcsillapító! – nézegetett egy dobozt – De minek hoztatok ennyi hashajtót?!

- Nem kérdez. Örül, hogy ezeket hoztuk! –ült le Gukkie.

- Rendben. – bólintott a lány. – Én viszont már álmos vagyok. HimChan is lefeküdt már, szerintem YoungJae is. De amúgy JungSoo nem jött haza… próbáltam felhívni, de nem vette fel, folyamatosan kicsöngött neki. Kicsit aggódok miatta.

- Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet. – Ez fura…

- Lehet, hogy túlórázik. – mondta YongGuk – Valamelyik nap, mintha említett volna valami ilyesmit.

- Ha reggelre sem kerül elő, akkor majd elmegyünk megkeresni, igaz?

- Persze. – bólintott a Leader – Nem hagyunk sorsára senkit, de lehet, hogy tényleg csak dolgozik. Szóval, majd reggel. Ne zavarjuk.

- Oké. – bólintott a lány – Én megyek aludni. Valaki odaadná a gyógyszert Rimnek? Valaki? VALAKI?!

- Felfogtam, én vagyok az a valaki! – csitítottam el – Istenem…

- Szuper, tessék! – nyomott a kezembe egy dobozt. – Csak egyet vegyen be belőle, és törd ketté neki, mert úgy könnyebben tudja lenyelni.

- Rendben. – bólintottam – Jó éjt.

- Neked is!

Bementem a lányok szobájába, és meglepődve tapasztaltam, hogy a beteg fent van. Mikor észrevett halványan elmosolyodott és intett nekem, hogy menjek oda hozzá. Letérdeltem az ágya mellé, és halványan elmosolyodtam.

- Hogy vagy? – kérdeztem halkan.

- Már jobban valamennyire. – mosolygott – Bocsi, hogy a szívbajt hoztam rád. Ne nézz így rám, tudod, hogy Channie mennyire pletykás.

- Ah, mindegy. – sóhajtottam – Vedd ezt be.

- Oh, végre fájdalomcsillapító! – ült fel egy picit – Köszönöm! Kettétöröd nekem?

- Persze. – motyogtam, majd megtettem, amit kért és megvártam, míg lenyeli. – Szeretnél még valamit?

- Igen. – bújt vissza a takarói alá – I-itt maradsz ma velem?

Meglepett a kérdése, kicsit sem tagadom. Jó, aludtunk már együtt, de úgy, hogy ő magától megkért rá, miközben ilyen, hogy is mondjam... olyan szemekkel nézett rám, amikben csak én láttam azt a bizonyos csillogást... így még soha sem. Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Arrébb húzódott, végül bemásztam mellé az ágyba. Mikor közelebb bújt hozzám, aprót felszisszentem. Még mindig tűzforró volt a teste. Aggódó pillantásokat küldtem felé. Bár nem látszott rajta, hogy olyan rosszul lenne, mint este, én azért mégis féltettem. Az egyik kezemmel átkaroltam és közelebb húztam magamhoz, hogy még jobban melegben legyen. Nem akartam, hogy ennél is nagyobb baja legyen. Belegondolva, hogy egy egyszerű megbetegedésétől kikészültem, mi fog történni, ha valami komolyabb baja lesz? Nem, az nem fog megtörténni. Nem engedem.

- Meg foglak védeni. – suttogtam, miközben egy jobban le-lecsukódtak a pilláim – Mindentől.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki bökdösi az oldalam. Morogtam egyet, de az illető még így sem hagyta abba.

- HyeRim, az oké, hogy te kipihented magadat, de én fáradt vagyok…

- Elég érdekes lenne, ha én HyeRim lennék, mivel ő ott alszik melletted. – hallottam meg a számomra legváratlanabb hangot.

- YoungJae? Mégis mit… - ültem fel, közben óvatosan kimásztam alvópartnerem szorításából.

- Beszélnünk kell. – mondta komolyan.

- Rendben. – válaszoltam neki, majd elhagytuk a szobát.

HyeRim szemszöge:

Mikor reggel felkeltem, hogy is mondjam… enyhén szólva érdekes légkör fogadott. YoungJae és Dae minimum úgy néztek egymásra, mint akik bármikor készek élet-halál harcot vívni. A másik furcsa dolog az az volt, hogy YunHee próbálta Gukkie társaságát keresni, de ő éppen ellenkezőleg, próbálta a lány társaságát kerülni. Ja, és JungSoo-t sem találom sehol! Mi történt, míg kipurcantam?! És…

- Miért van ennyi hashajtónk?! – mutogattam a földön heverő dobozokra. Már kaptam is volna választ, de egy ismerős hang félbeszakított mindent.

- MEGJÖTTEM! – kiáltotta KyongHa.

- Kyonggie! – ugrottam a nyakába – Nagyon hiányoztál!

- Te is Tubi, de nagyon szar a hangod, ugye tudod?

- Beteg lettem.

- Nem lepődtem meg. – nevetettet – Ej, hallottátok? Tegnap este kiraboltak egy patikát! Egy patikát! És mit vittek el? Hashajtókat! Egy rakat hashajtót! Sírok!

Azonban hirtelen néma csend telepedett a házra. Kyonghának is hamar leesett, hogy valószínűleg ilyen furcsa dolog nem véletlenül történt.

- Na, ne…

- FIÚK! – kiáltottam.

- MEGMAGYARÁZZUK!