2015. április 4., szombat

33. Fejezet


Hallihóó colonthree hangulatjel 
Igen jól látjátok, itten vagyunk és visszatértünk *dobpergés* EGY NAGY ADAG SZALONNÁVAL *000000* 
Jó ezt vágjuk ki mert Hee meghülyült.XD
Nem is ez történt csak én(Nim) szereztem magamnak egy oszlopot egy vészkijárati ajtót (de csak az egyik felét) és egy kukát:3 
Majd lesznek rajzok is Hee igyekszik:3 (Talán jövőre ha ügyes kaptok isXD) Nya itt a feji:3 Jó olvasást!:3 
Mindent az olvasókért és a sajttortáért!t:3 


Narrátor szemszög:

- Ti most komolyan kiraboltatok egy gyógyszertárat az antikváriumon keresztül?
- Igen, igen ez szép és jó. De most mit kezdjünk ennyi hashajtóval?! – mutogatott HimChan a dobozokra.
- Nem lehetne visszavinni? – kérdezte YunHee.
- Nem is rossz ötlet, de elég fura lenne, ha csak úgy beállítanátok oda egy zsáknyi hashajtóval. – vetett ellen KyongHa.
- Jogos. De akkor mi legyen?
- Tudtátok, hogy az interneten megismerkedett emberek 20 százaléka össze is házasodott?
- Vigyétek vissza más-más boltba. – ajánlotta KyongHa.
- Két napig beteg leszek és te elkezded használni az agyad? – nézett rá meglepetten HyeRim.
- De nem bírom el egyedül! – nyafogott YunHee.
- Akkor menjél megint YongGukal. – mondta HyeRim – Én meg megyek a konyhába, mielőtt KyongHa kitalálja, hogy megint főz...
- Megint?! – pislogott nagyokat KyongHa, majd YunHee felé fordult – Mi az, hogy megint?
- Tudod a müzli fölgyújtás...
- Nem az. Azt tudom. – vonta meg a vállát – Mindig azt csinálom. De mi az, hogy megint YongGukkal?!
- Jaj, hát párszor elkísértem ide-oda. – kezdte összeszedni a dobozokat YunHee.
- Aha...
- Tudtátok, hogy Angliában több mint 600 évig a francia volt a hivatalos nyelv?
- Nahát, YoungJae! Vidd ezt a hülyét. – tolta oda YunHeehoz az említettet KyongHa – YongGuknak hagymát kell pucolnia... Jó sokat...
- Igen! – helyeselt a mato Leader, mire mindenki meglepetten fordult felé – Hagymát kell pucolnom, jó sokat! Meg répát és burgonyát is, meg minden ilyen földi dolgot. – sorolta, miközben elindult a konyha felé, a hóna alá kapva a rózsaszín nyulukat, közben pedig dudorászott.
- … Eztet mi lelte? – nézett utána meglepetten HyeRim
– Engem nem érdekel, amíg pucol. – vonta meg a vállát laktársa.
- De Ha, mit csináljunk, ha nem veszik vissza őket? – kérdezte a húga.
- Adjátok el, vagy nem tudom. Tessék YoungJae, egy kis költőpénz, ha YunHeenek megtetszik valami. – nyomta az előbbi kezébe a pénzt KyongHa.
- Miért nem nekem adod oda, ha már rám kell költenie? – morgolódott a szőke.
- Neked nem adok, mert béna vagy.
- Kösz...
- Na induljatok, mert bezárnak a patikák. – tolta őket kifele az ajtón KyongHa.
- Fényes délben?
- Te csak maradj csöndben, Tubi. – intette le a szobatársát.
- Jó van, már indulunk. – morgolódott YoungJae. Fölvette a zsákot, amibe a lány belepakolta a tégelyeket és elindult a bejárati ajtóhoz. YunHee követte, amikor odaért a sárga matoki kinyitotta neki az ajtót, majd miután kiment becsukta maguk után.
- Hashajtó probléma megoldva. Egyébként, te nem a konyhába mentél, Tubi? - nézett rá.
- De, csak visszajöttem, mert útban volt a nyúl, ezért kihoztam. – emelte a magasba az állatot.
- Tedd Hápi mellé, hátha BFFek lesznek.
- Na, megyek vissza és csinálok valami kaját. – mondta a vöröshajú és visszament a konyhába.
- Nagyszerű. Egyébként merre van Zelo? – nézett körbe KyongHa.
- Nos... hát... - kezdte akadozva HimChan – Jól van, csak egy kicsit… öhm… rosszul érzi magát... ilyen robot betegség, ne kérdezd. Nem értek hozzá… éés most egy darabig ilyen fura lesz...
- A nappaliban van. - mondta JongUp.
- JongUp!
- Köszi Uppie. – biccentett KyongHa, majd bement a nappaliba. Ahogy belépet rögtön észrevette a kanapén ücsörgő Zelot és ugrándozva odament hozzá.
- Szia! - köszönt rá vidáman a lány – Nem vagy éhes? Hoztam neked egy kis kóstolót otthonról. Hé, minden rendben? – kérdezte és leült mellé. A matoki meg se mozdult, csak bámult továbbra is maga elé. A lány bizonytalanul fölemelte a kezét és megrázta Zelo arca előtt, mire az említett rákapta a tekintetét.
- Figyelsz te rám? - kérdezte, de a kék matoki nem válaszolt csak tovább nézett a lányra teljesen kifejezéstelen arccal.
- Minden rendben? - kérdezte bizonytalanul KyongHa, miközben Zelo arcát fürkészte – Olyan, fura vagy...
Lassan fölemelte a kezét és a mutató ujjával óvatosan megbökdöste a még mindig mozdulatlan matoki arcát.
- Mi a baj...? - motyogta bizonytalanul a lány, továbbra is Zelo arcát bökdösve és egyre inkább elbizonytalanodva.
- KyongHa... – lépett oda hozzájuk óvatosan HimChan – Hagyd, nem fog semmit se csinálni. – mondta elfúló hangon.
- De… - hebegte a lány – De…! De hát semmi baja nem volt, amikor elmentem.
- Tudom, KyongHa... mi se tudjuk, mi lelte... Csak... ilyen lett... – motyogta sírós hangon HimChan és óvatosan fölhúzta a lányt a kanapéról – Gyere, majd csak rendben jön.
- De... és YongGuk? – nézett a rózsaszín matokira könnyes szemekkel, KyongHa – Nem tud...?

A szőke hajú fiú megrázta a fejét. A lány bizonytalanul lenézett a most már újra maga elé bambuló Zelora. Óvatosan meg fogta két ujjával a pólóujjának a sarkát, majd gyengén rángatni kezdte.
- De rendben volt... - motyogta maga elé a lány – De rendben volt…!


HimChan szemszöge:

Sikertelenül próbáltam elvinni KyongHát, a még mindig érzéketlen Zelotól. Egy kis idő múlva, inkább kettesben hagytam őket. Rossz volt látni, ahogy Kyonggie egyre inkább kétségbeesetten próbálja „életre hívni” a kis robotot. Ezért is jöttem ki a nappaliból. Bekacsáztam a konyhába, majd ledobtam magam egy székre és nagyot sóhajtottam, mire HyeRim rám nézett.
- Minden rendben? – kérdezte, miközben a tűzhelynél kevergetett valamit. Daehyun a pulton ült és az ott lévő gyümölcsöket pusztította, YongGuk pedig a sarokban pucolta a hagymát, de a lány kérdésére ők is fölnéztek.
- KyongHa teljesen ki van akadva. – sóhajtottam – Ott áll Zelo mellett, próbálja bökdösni meg cibálja a pólóját. Én meg inkább kijöttem a nappaliból, mert már nem bírtam tovább nézni.
- Na várjál! Te most azt mondod, hogy KyongHának normális reakciója van valamire? – nézett rám nagy szemekkel HyeRim és leállította a tűzhelyet.
- Nos, igen.
- … Szerintem megnézem, mi van vele. – mondta aggódva és kiviharzott a konyhából. Mind bizonytalanul néztünk utána. Miután HyeRim kiment csend telepedett a konyhára, és vártuk visszajön-e.
Néhány perc múlva meg is jelent az ajtóban és sietve a hűtőhöz lépett, kivet belőle valamit, végül elrobogott a szobájuk felé.
- … Szerintetek KyongHa nagyon kiborult? – kérdeztem egy kis idő múlva a többiek felé fordulva.
- HyeRim eléggé komolynak tűnt... – mondta Daehyun – Úgyhogy, igen.
- Nem hittem, hogy kiborul... nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekli, mi van vele. – motyogta maga elé YongGuk.
- De tulajdonképpen, miatta kelt életre. – mondtam.
- Igen, de nem azért, mert KyongHa biztatta fel rá. Vagyis nem direkt.
- Igaz. - bólintottam.
- Nem kéne, azért megnézni Zelot? – kérdezte Daehyun – Csak mert az utóbbi időben, akármi történhet...
- Megyek, megnézem. – tette le a pucolót a leader és kiment.
- Te jó ég, micsoda bolondok háza van itt. – emeltem az égnek a tekintettem – Hja, megyek és lefürdök. – álltam föl, majd elindultam kifelé.
- Himchan... - szólt utánam Daehyun.
- Hm? – fordultam vissza az ajtóból.
- Szerinted Zelo... rendbe jön? - kérdezte bizonytalanul.
- Őszintén? Fogalmam sincs. – sóhajtottam – Bár, ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen neki ez a... normális viselkedése, ha fogalmazhatok így.
- Igaz. – bólintott Daehyun – De, ha „valójában” ilyen, akkor nem is kellett volna megváltoznia, ha érted, hogy értem. Sőt, egyáltalán nem kéne semmit se csinálnia magától, pláne nem így... „élnie”. Egyszerűen nem fér ez a fejembe. – rázta meg a fejét Daehyun.
- Ja, eléggé hihetetlennek hangzik. Ha nem a szemem láttára „kel életre” akkor kiröhögöm azt, aki meséli nekem, aztán meg pofon vágom.
- Én is valami hasonlót tennék a helyedben. – bólogatott Daehyun.
- Na most, hogy ezt kitárgyaltuk, én mentem fürdeni. – indultam a fürdő felé – Kell már nekem az a nyugtató fürdő...

YoungJae szemszög:

- Igen, tényleg hashajtókat akarunk maguknak oda adni. - mondta nyugodtan YunHee, ma már sokadjára – a sokadik patikában.
- De mégis mit kezdhetnénk...
- Ajándékozza el őket vagy nem tudom, csak vegye el! – toltam elé az egyik zsákot, majd megfogtam YunHeet és kihúztam a gyógyszertárból – Hja, mennyi van még?
- Már csak három.
- Messze vannak?
- Annyira nem, szerintem. YoungJae, utána elmehetünk valahova?
- Persze. – válaszoltam azonnal – Hova akarsz menni?
- Megszeretnék mutatni neked egy helyet, amit nagyon szeretek. Biztos neked is tetszeni fog, nagyon kellemes hely.
- Most úgy is jól esne egy kis kikapcsolódás. – sóhajtottam.
- Eléggé nyúzottan nézel ki. Nagyon nagy a baj?
- Milyen bajra gondolsz?
- Csak, mert úgy láttam, hogy rendesen összevesztettek Hyunnal.
- Kivel?... – értetlenkedtem, majd hirtelen leesett kiről is beszél. Morogva folytattam - Ja. Hát… nem lényeges.
- De makacs vagy. – fintorgott YunHee – Itt jobbra.
- Csak nem igazán szeretném a problémáimat rád terhelni. – sóhajtottam – Tudtad, hogy a polipoknak három szívük van?
- Igen, egyébként a vérük kék.
- Igen, a tigriseknek pedig olyan erősek a lábaik, hogyha meghaltak, akkor is állva maradhatnak.
- Ez, azért ijesztően nézhet ki.
- Hát, ja.
- Itt a másik patika. – állt meg a lány váratlanul.
- Oh, oké. Akkor menjünk be. – fordultam vissza.

Miután mindkét patikában lepasszoltuk a maradék tégelyeket, YunHee-val elindultunk a belvárosba, azt mondta, van ott valami hely ahova nagyon szeret járni, meg, hogy nekem is meg kell kóstolnom.

- Biztos, hogy erre kell mennünk? – néztem körbe bizonytalanul a metrómegállóban, ahogy a szőkeség hívta – Elégé barátságtalanak néz ki ez a hely...
- Ne aggódj, majd, ha átszálltunk, az sokkal biztonságosabbnak fog látszani. – nyugtatott YunHee.
- Csak „fog látszani”?
- A metró, az metró. – vonta meg a vállát YunHee – Oh, és ne vegyél semmit az aluljárókban.
- Baj van a boltokkal?
- Neem. Azokból vehetsz, ha akarsz, de az ilyen „kiabálós, kipakolom egy kartonra a dolgokat eladóktól” én nem tartom jó ötletnek a vásárlást.
- Oh, oké. – bólogattam.
- Állj hátrébb, már jön a metró. – húzott picit hátrébb, miközben mindketten a közeledő fényforrást figyeltük, ami egyre hangosodó robajjal közeledett, végül, miután a megállóhelyhez ért, csikorgó fékekkel megállt, iszonyatos hanggal vágódtak ki az ajtói.

Az emberek pedig elkezdtek kiözönleni. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, YunHee elkezdett berángatni a már így is zsúfoltnak tűnő szerelvényre. Miután sikeresen fölszálltam és éppen kapaszkodó vagy valami hasonló után kutakodtam, éreztem, hogy még beljebb tuszkolnak, most már hátulról. Összevissza botladozásom után a szemközti ajtónál kötöttem ki. Alig, hogy megálltam, valami iszonyatos visító hangot hallatom, miközben egy lámpa az összes ajtó fölött kigyulladt, és egy hang, az egész metróban ezt visszhangozta: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!” Az ajtók ugyanolyan zajjal összecsapódtak, ám alig záródtak be a kocsik már meg is indultak. Nagy nehezen megkapaszkodtam a fölöttem levő szabad fogantyúban vagy miben, és Yunt kezdtem keresni. Furcsábbnál-furcsább embereket láttam magam körül, akik mind lenézően méregették egymást, de YunHee-t nem láttam sehol.

Ahogy kinéztem oldalra, az ajtó üvegén keresztül láttam, hogy az egész fal tele van csövekkel - már amennyit ki tudtam venni belőlük. Szörnyű érzés fogott el, ahogy belegondoltam, hogy most a föld alatt vagyok, egy rakat vadidegen emberrel, akikkel egy olyan járművön vagyok, ami olyasmi hangokat ad ki, hogy a következő kanyarban biztosra veszem – darabokra fog esni. Körülöttünk minden tele volt csövekkel, amik ki tudja mire valók, és egyáltalán, miért pont a föld alá? Miért jó ez?! Ráadásul, az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez egész ránk omolhat, hiszen ki tudja, hogy hogyan építették. De az is lehet, hogy a sínekkel lehet valami és kisiklik, netán valami hasonló. Egyre inkább éreztem, hogy elfehéredek és kezdtem émelyegni, amikor újra megálltunk. Az ajtók megint kicsapódtak, és az embertömeg elindult kifelé. Észrevettem YunHee-t, aki egy ajtóval arrébb állt, mint én. Kihasználva, hogy az emberek mozognak, átfutottam Yunhoz, aki egy másik sráccal állt az ajtóban. Befurakodtam közéjük és megnyugodva kifújtam a levegőt, majd ránéztem a lányra, aki meglepetten pislogott rám.
- Borzasztó ez a közlekedés! – alig, hogy befejeztem az ajtók megint visítani kezdtek, majd bezáródtak és elindultunk.
- Jól vagy? – kérdezte Yun, amikor már az alagútban voltunk – Sápadtnak tűnsz.
- Csak ez az egész hely miatt. – morogtam.

Az út többi részében már nem is beszéltünk. Még három megállót utaztunk ezzel a borzadállyal. Mindenhol ugyanaz: fék, ajtók ki, emberek le, emberek föl, visítás plusz lámpa, a figyelmeztetés, ajtók be és indulunk...

- Nagyon nem tetszett neked, ez a metró dolog... – jegyezte meg a partnerem, amikor már egy busz gyomrában hánykolódtunk. Percről-percre úgy éreztem, hogy most fogok kihajolok a busz ablakán és lehányom az egyik járókelőt, mert már nem bírom.
- Ez se sokkal jobb. – szűrtem ki a fogaim között.
- Pedig ezek mindennapi közlekedési formák. – csóválta a fejét Yun.

Én szívesen elmagyaráztam volna neki, hogy ez nálunk nem egészen így van, de úgy éreztem, hogy ha még egyszer megszólalok, akkor a gyomrom tartalma visszaköszön. A bólogatás se ment volna, ezért csak csendben szenvedtem és könyörögtem, hogy a következő legyen az a megálló, ahol leszállhatok erről a borzasztó dologról. Ez a hely sem volt kevésbé zsúfoltabb, mint a metró, viszont pozitívum, hogy legalább felszínen voltunk és nem alatta - bár ez sem segített sokat. Az ajtók ugyanúgy hangosak voltak, a jármű ugyanúgy szét akart esni, a visító hang is megvolt a lámpával - csak hang nem volt hozzá -, és az emberek is ugyanolyan monoton áramlásban szálltak föl és le, föl és le... Fogalmam sincs mennyit mentünk még, amikor Yun megrángatta a ruhámat és mondta, hogy szabadulhatunk innen. Megkönnyebbülve követtem le a buszról és nagyon reméltem, hogy már nem kell átszállnunk. Szépen ballagtunk az egyik zebra felé, amikor YunHee megköszörülte a torkát.

- YoungJae... tudod, ami az utazást illeti...
- Kérlek, Yun én nem akarok több akármire fölszállni! – álltam meg és szembefordultam vele – Nekem ez kínszenvedés, nálunk egyáltalán nem ilyen a közlekedés! Inkább sétálok, ha meg messze van, akkor viszlek a hátamon is - ha elfáradnál - csak ne szálljunk már föl semmire!
- Öhm... igazából már csak sétálni kell, csak arra voltam kíváncsi, hogy nálatok máshogy van-e, meg ha már itt tartunk. Nagyon kikészített?
- Ja, hogy csak ennyi. – nyugodtam meg – Egy életre elegem volt, az emberi tömegközlekedésből. Inkább sétálok - induljunk is.
- Nálatok mennyire más a közlekedés? – kérdezte, miközben újra elindultunk.
- Nos, teljesen más. – kezdtem bele – A mi járműveink nem érnek hozzá a földhöz, és a földalatti területek helyett, inkább magas állványszerűen kiépített útvonalakat használunk. Valamint minden kevésbé zajosabb és teljesen nyugodtan az utazás, úgy értem, hogy nincs ilyen zötykölődés vagy mi.
- Sokkal jobb lehet. – bólogatott Yun – Oh, nézd, ott van! - mutatott előre egy fehér épületre, aminek az ablakán, ott díszelgett szép, nagybetűkkel, hogy Bubble Tea. Ahogy közelebb értünk, váratlanul két, nagyon is ismerős személy lépett ki az ajtón, nevetgélve. Megragadtam YunHee kezét, majd berántottam az egyik közeli kuka mögé.
- Mi az? – nézett rám értetlenül – Mi a baj?
- Csak... – fújtam ki a levegőt – Most jött ki onnan HyeRim és... Daehyun.
- Oh, tényleg? – kukucskált ki a kuka mögül – Igaz, ezek tényleg ők.
- Bukj le! – húztam vissza – Nem akarom, hogy meglássanak! – morogtam.
- Oh... Ennyire összekaptatok Hyunnal? – érdeklődött.
- Hát... igen. – vallottam be őszintén.  
- Ah, sajnálom. – motyogta, majd megint kikukucskált a kuka mögül – Nézd, elmennek. Akkor bemehetünk a teáért?
- Na jó. – sóhajtottam – De csak akkor, ha már elég messze vannak.

Miután megvettük a teákat, elindultunk haza fele - szigorúan gyalog -, közben iszogattuk az üdítőnket.

- Egyébként, nem utaztunk sokat. – szólalt meg váratlanul YunHee.
- Ezt, hogy érted?
- Hát, a metróval csak öt megállót mentünk, a busszal meg négyet.
- Nekem egy életnek tűnt. – morogtam.
- Túlreagálod. – szürcsölte a teáját Yun – Legalább két megállóra visszaszállhatnánk.
- Hja. Na jó...
- Hm... talán, a három megálló jobb lenne.
- Azért ne essünk túlzásokba.
- Akkor viszel a hátadon?
- … végül is, megígértem. – sóhajtottam – Most?
- Igen. Amíg megiszom a teámat. – mondta, miközben fölugrott a hátamra – Előre!
- Csak mértékkel. – figyelmeztettem.

Miután vittem két megállónyit, észrevett egy boltot, ami tele volt plüssökkel. Vettem neki egy hatalmasat, ezért hajlandó volt sétálni, de csak, mert a plüssel már nem tudtam fölvenni. A metró utolsó két megállóját durcásan, de túléltem. Miután már a ház ajtajához baktattunk felfelé megnyugodtam, hogy már nem kell sehova mennem, semmilyen tömegközlekedési eszközzel.

- Megjöttünk! – kiáltotta YunHee, amikor belépet a bejárati ajtón.
- Yun! – jött elénk KyongHa – Hogy-hogy oh... voltatok teázni?
- Bizony.
- És nekem nem hoztál?!
- Persze, hogy nem!
- Ash!
- … rossz kedved van, ahogy látom. – jegyeztem meg.
- Áh, nincs! – ironizált
- Okéé... tudtad, hogy YoungJae nem bírja a metrót, meg a buszt? – próbálta terelni a témát Yun.
- Nahát. – motyogta KyongHa, majd durcisan elvonult.
- Áh, YoungJae. – jött oda HimChan – Hallom, jó volt az út.
- Igen, igen nagyszerű volt. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, de eszembe jutottak az élmények.
- Kikészített, mi?
- ... Olyan volt, mint egy kínzás! Nem vagyok hajlandó többet tömeg közlekedni!
- Ennyire nem volt borzasztó.
- Óh, dehogy is nem! Csak próbáld ki egyszer! Áh... megyek, iszok valamit. – motyogtam és elvonultam a konyhába. Már nincs kedvem sehova se menni.


HyeRim szemszöge:

Halkan csuktam be a szobánk ajtaját – KyongHa, ugyanis álomba sírta magát. Egyszerűen majd’ megszakadt a szívem miatta. Gyerekkorom óta a legjobb barátnőm volt – szinte már a testvérem.
Lassan sétáltam ki a teraszra és próbáltam kitalálni, hogy mit kéne tennem, amivel felvidíthatom. Süssek sütit? Vagy vegyek egy mangát? Esetleg keressem fel az EXO dormját és kérjem meg ChanYeolt, hogy szerezzen egy dedikált TeenTop albumot, L.Joe-tól?
Lehuppantam az egyik puffra és a fejemet a kezembe temettem. Mit csináljak?!
A nagy gondolkodásom közepette éreztem, hogy besüpped mellettem a másik puff és, hogy valaki gyengéden és óvatosan átkarolt, majd lassan simogatni kezdte a hátamat. Fel sem kellett emelnem a fejemet, így is tudtam, hogy ki az. Picit eldőltem az irányába és hagytam, hogy a fejem a vállára essen. A könnyeim akaratlanul is hullani kezdtek – nem tehettem róla. Kyonggie volt az a személy, akiért még tűzbe is mentem volna. Ami az ő fájdalma, az az én fájdalmam is. A mellettem ülő nem szólt semmit sem, hagyta, hogy kisírjam magamat. Mikor már kezdtem lecsillapodni, halkan dudorászni kezdett. Mély tónusú hangja egészen kellemesen hatott.

- Mit csináljak? – kérdeztem már teljesen lenyugodva. A másik szomszédunkat figyeltem éppen, ahogy vígan, pattogva locsolja a virágjait. – Valamit tenni akarok!    
- Hát akkor tegyél! – vigyorgott rám – Ne fordulj be te is! Most te vagy neki a legnagyobb támasza, ezért erősnek kell lenned!
- Tudom. – szipogtam, majd közelebb bújtam hozzá, mire még szorosabb húzott magához. Szerettem a karjai közt lenni, mert úgy éreztem, hogy itt mindentől védve vagyok. Mintha senki nem tudna engem bántani, mert ezek a nagy és erős karok megvédenek engem. Lassan emeltem fel a fejemet és ránéztem. A szemeiből kíváncsiság, és fájdalom tükröződött. – De… biztos, hogy nem tudsz semmit sem tenni?
Mély levegőt vett, majd hosszasan kifújta – Már mindent megpróbáltam, Hye. – túrta fel barnás-feketés haját – Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi lehet a probléma. Az összes mikrocsipjét átnéztem, a programokat frissítettem, sőt! Ne röhögj, de még ki is porszívóztam…

Hangos nevetés tört fel belőlem. Láttam magam előtt a képet, ahogy egy porszívóval küszködik és takarítgatja Zelot.
Rég nem beszéltem már vele. El is felejtettem, hogy mennyire hiányolom az effajta „báty-kishúgbeszélgetéseket”.   

- Hé, mondtam, hogy nem ér! – vigyorgott velem együtt. A hátát nekitámasztotta a falnak, így kicsit fekvő helyzetbe került. Egyik kezével kicsit „megigazgatott” magán –ugyanis én még mindig ott terpeszkedtem rajta -, hogy neki is kényelmesebb legyen, majd így fetrengtünk tovább.
- Tudom, de ez akkor is vicces! – kacagtam.
- Na, végre mosolyogsz! – bólintott elégedetten – Szóval, most, hogy jó a hangulatod, beszélgessünk arról, hogy mit tervezel.
- Hogy érted ezt? – értetlenkedtem.
- Mármint, KyongHa felvidítása… tudod.
- Ja, leesett, oké! – mentegetőztem – Fogalmam sincs. Majdcsak kitalálok valamit. – méláztam el.
Apró csönd telepedett le közénk. Kicsit feszengve éreztem magamat, úgy éreztem, hogy muszáj vele ezt a dolgot tisztáznom. Elkezdtem a hajammal bíbelődni, majd halkan megszólítottam – Gukkie…
- Hm?
- Haragszol… rám? – nyeltem egy nagyot. Féltem a válaszától.
Éreztem, ahogy kicsúszik alólam, majd felkönyökölt, hogy a szemembe tudjon nézni. Értetlenül meredtek rám barna szempárjai. – Mégis miért haragudnék?
- Hát… DaeHyun és YoungJae miatt. Bár főleg Dae miatt… – nyögtem ki nagy nehezen. Kétségtelen, hogy a csapatban miattam lett viszály, bár a pontos okát még én sem tudom. Nem tudom, hogy ő ehhez, hogy viszonyult, hogy engem hibáztat-e a történtek miatt. És, hogy mit gondol rólam meg DaeHyunról, hisz miattam lett, olyan, mint most… 
- Ezt verd ki gyorsan a buksidból! – csóválta a fejét – Sose, érted, SOSE haragudnék, ilyen hülyeség miatt. KeKe és JoKo felnőttek, el tudják maguk között rendezni a dolgokat. Ami, pedig külön DaeHyunt illeti… Nos, én örülök neki, hogy megváltozott.
- I-igen?
- Persze, ezt neki is elmondtam. – nézett a távolba, miközben visszafeküdt. – Nehezen, de változik. Gondolom ezt te is észrevetted.
- Uh-uh. – bólogattam. – Látom, hogy mennyire igyekszik változni, de olyan, mintha valami folyton visszahúzná.
- Ne légy türelmetlen. – mosolygott – Őt máshogy nevelték, mint minket. Szigorúbb szabályok között. Azt hiszi, hogy az érzelmei hátráltatják, holott ez nem így van - és a lelke mélyén ezt nagyon is jól tudja. Csak nehéz egyik pillanatról a másikra megváltozni. – mélázott el – Adj neki egy kis időt! Hidd el, hogy majd egyszer csak azt veszed észre, hogy mindent tudsz róla, és szinte már egy teljesen más ember áll előtted.
- Azt mondtad, hogy más ember. – mosolyogtam keserűen – De ti nem vagytok emberek…
- Ez igaz.
- Tehát… te nem ellenzed ezt a… „kapcsolat” féleséget? – kérdeztem félénken. Nekem mindig is nehéz volt az érzelmeimről fecsegni valakinek.
- Nem. – felelte határozottan – Habár, nem idevalósiak vagyunk, attól függetlenül…
- Attól függetlenül?
- Attól függetlenül tudom, hogy melletted boldog lenne. Őszintén boldog.

Kipirultam Gukkie szavai miatt. Furcsa volt hallanom, hogy mások, hogy látnak minket. Lassan bólintottam, majd előre meredtem. A szomszéd élénkvörös hajú srác még mindig a kertjében matatott, és összevissza ugrándozott, mint akinek egy gondja sincs.
Elhatároztam magamban, hogy elérem azt, amit YongGuk mondott. Én szeretném, sőt! Akarom azt a DaeHyunt látni, akiről a piros maszkos matoki beszélt.

- Nagyon eltökéltnek tűnsz. – jegyezte meg.
- Az is vagyok.
- Helyes. – ült föntebb – Ne hagyd, hogy visszaessen abba az állapotba, amiben volt. Óh, és még valami!
- Igen?
- Légy boldog! – mosolygott rám sejtelmesen – Pontosabban, vele légy boldog. 
Mélyen elpirultam Gukkie mondatára. Ő olyan könnyen beszél erről. Bezzeg, ha ő… - És veled mi a helyzet? A te boldogságod, hogy alakul?
- Ez bonyolult, Hye. – kapta el a tekintetét.
- Bonyolult?
- Ash, vagyis nem az, de! – túrta fel a haját.
- Akkor meg? – tártam szét a kezemet – YongGuk, ne hagy már, hogy egy aprócska dolog bekavarjon.
- Ez nem aprócska. Hanem elég nagy. Még ha az emberi éveimet is nézzük, akkor is… minimum már huszonvalamennyi vagyok.
- És, az mit számit? Egek, akkor mit akarsz tenni?
- Várok. – mosolyodott el. Az én boldogságom még messzebb van.
- Vársz. – sóhajtottam fel – De mégis mire? Arra, hogy valaki lecsapja a kezedről?! Ő egy nagyon szép és okos lány – de ezt nem hiszem, hogy neked kéne mondani.
- Nem tudom, hogy mit kéne tennem…
- Hát.. én azt mondom, hogy ne add őt fel. – bólogattam – A nagy és hatalmas hadvezért, Bang YongGukot, elriaszt egy kis korkülönbség? – Gukkie elhúzta a száját.
- Nem csak ez HyeRim. – temette a tenyerébe az arcát – Ash… most megingattad a zseniális tervemet.
- „A türelem jó csajt teremt” című tervedet?
- Beszélgessünk másról.
- Oké. Miről?
- Mit csináltok ma DaeHyunnal? – kérdezte.
- Dae-vel…? – értetlenkedtem.
- Igen. – bólintott, majd a bejárat felé intett – Ahogy elnézem, neki ma nagyon terve van veled.

A tekintettemet odakaptam, és lássatok csodát, tényleg ott várt a hős lovagom. Zavartan elpirultam és Gukkie-ra néztem, aki biztatásképp csak bólintott egyet. Elköszöntem tőle, majd a matokimhoz sétáltam. Meleg volt, így nem volt annyira felöltözve – egy fekete térdnadrágot viselt, hozzá pedig egy fehér póló meg egy inget. A fején napszemüveg díszelgett, nyakában a tőlem kapott nyaklánc csüngött. Őszintén szólva, az én öltözékem eltörpült mellette. Egy világoskék pántos, az aljánál egy kicsit fodros ruhát viseltem. A hajam egy kontyba volt összefogva a fejem tetején, fonattal rögzítve. Teljesen elütöttünk egymástól, mégis valahogy úgy éreztem, hogy passzolunk. Mármint, nem külsőleg, hanem úgy belsőleg. Mintha, meg lenne az a bizonyos „húzóerő” közöttünk.

- Menni készülsz valahová? – kérdeztem, közben felnéztem rá. Zavart a napszemüvege, mert így nem láttam a tekintetét.
Mintha csak olvasott volna a fejemben, lekapta magáról a zavaró tényezőt és a pólója nyakába akasztotta. – Nem. Én nem készülök sehova. MI, viszont igen.
- És hova? – érdeklődtem, miközben a sarkamon előre-hátradülöngéltem. 
- Piknik. – emelte fel a kosarat a kezében. – Tegnap nagyon rosszul voltál, gondoltam jót tenne egy kis friss levegő.
- Rendben, hozom a táskámat és mehetünk.

Gyorsan összedobáltam minden hasznos kelléket, majd berohantam – persze halkan, mert KyongHa aludt - a fürdőszobába és rendbe szedtem magamat egy kicsit. Töltöttem egy kis üvegcsébe lencsefolyadékot, végül kerestem egy táskát és beledobtam mindent. Felkaptam a lakáskulcsot, és már futottam is Dae-hez.

- Mehetünk. – jelentem meg mellette.
- Rendben. – mosolygott, majd kitárta az ajtót előttem.

Lassan sétáltunk végig a kis utcákon keresztül, míg egy kereszteződésez nem értünk. Csodálkoztam, mert Daehyun vezetett – el nem tudtam képzelni, hogy honnan ismerte ezt az utat. Nem kérdeztem rá, bíztam benne annyira – csak nem tévedünk el! A kereszteződésnél lefordult és a szemközti parkhoz vezetett.

- Nem is tudtam, hogy ismered ezt a helyet. – csodálkoztam.  
- Múltkor, amikor a fiúkkal eltévedtünk, akkor erre is jártunk és megjegyeztem az utat. – jelentette ki büszkén, majd a tarkóját vakargatva fojtatta – Tegnap azon gondolkodtam, tök nyugis ez a hely, szóval… úgy voltam vele, hogy eljöhetnénk. Együtt.
- Nagyon jó ötlet volt. – mosolyogtam rá.

Nem válaszolt, csak tovább ment egyenesen – itt viszont már látszott rajta, hogy fogalma sincs arról, hogy merre megy. Én csendben voltam hátul, egészen addig, amíg majdnem beleestünk a park közepén található tóba.
- Azt hiszem, innen inkább én vezetek. – nevettem fel halkan majd karon ragadtam és elkezdtem húzni egyfüves térségre.
- Pedig egészen jó voltam… eddig…
- Igen, igen.

Letelepedtünk a pokrócra – amit DaeHyun ügyesen odarakott – majd elkezdtünk enni. Fogalmam sincs, hogy honnan szedett ennyi finomságot, de a hashajtós sztori után, szerintem nem akarok róla tudni. Miután megkajáltunk hanyatt vágtuk magunkat, és én hivatalosan is elrendeltem a „kajakómát”. Csendben pihiztünk, viszont engem ez a nyugalom egy idő után zavarni kezdett. Hogy is mondjam… talán feszengtem?

- És… mesélj valamit! – kiáltottam fel. Hupsz, lehet, hogy hangos voltam?
- Öhm, tessék? – fordult felém. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Éreztem, hogy a nem létező pillangóim megjelennek a hasamban.
- Csak arra gondoltam, hogy mesélhetnél egy kicsit a… a… a-a bolygótokról! Mondjuk… - dadogtam.
- Oh, hát rendben. – bólintott – Mit szeretnél tudni?
- Nem is tudom. – döntöttem el a fejemet – Esetleg valami történelmi esemény vagy ilyenek?
 - Történelmi esemény? – gondolkodott – Nos, nem tudom hogy ez annak mondható-e, de anno hét nagy család teremtette meg a hét nagy birodalmat, amik körülölelik a bolygónk.
- Aszta!
- Bizony. Ők voltak a birodalom előkelői, mondhatjuk úgyis, hogy nemesei. – mélázott el – A mai napig ez így van – bár már csak egy család van fent.
- Akkor nem is olyan régi a bolygótok, ha még mindig élnek az alapítók…
- Generáció, te butus. – koccintotta meg a fejemet – Az eredeti alapítók természetesen nem élnek, de a leszármazottaik igen.
- Oh, értem. Miben különböznek tőletek? Mármint egy átlag matokitól – már ha különböznek valamiben.
- Igen, különböznek. – nézett rám – Ugye az átlagos matokik fekete színűek és maszkot viselnek. Nos, a nemesek is viselnek maszkot, de ők mindig fehéret, és az orrunknál valamilyen szimbólum található. Emellett mi nem feketék vagyunk, hanem valamilyen színben pompázunk. Általában halványabb pasztellszínekben, és…
- Várj! – állítottam meg és felültem. Követte a példámat, majd kérdőn nézett rám – Azt mondtad, hogy „orrunknál” és „MI nem feketék” meg „pompázunk”. Ez azt jelenti…
Dae nem válaszolt csak sejtelmesen mosolygott rám. Szinte lehetetlennek tartottam, de mi van ha… - Dae, a te családod is az alapítók közé tartozik?
- Eltaláltad. – emelte az égre a tekintetét.  
- De egyszer már kérdeztem, hogy miért vagy ilyen színű és akkor azt felelted, hogy nem tudod az okát…
- Ez egy eléggé bizalmas információ. – húzta el a száját – Ne értsd félre, kérlek! Amikor először beszélgettünk erről, alig ismertelek és nem igazán akartam kiadni az életemet… Most viszont már más a helyzet – több szempontból is. Szóval, kérdezz nyugodtan bármiről, én válaszolni fogok. Bízom benned, RiRi.
- Ez egy kicsit mellbe vágott, de végül is logikus, most meg… Állj! Minek neveztél? – meredtem rá.
- Ri-Ri. – szótagolta el – Gondoltam kéne neked valamilyen becenév. A Hye, az… nem is tudom olyan… nem annyira aranyos. Rimnek meg YunHee hív és ez is olyan „durván” hangzik. Szerintem. A lényeg az, hogy akartam adni neked egy becenevet, de ha nem tetszik, akkor…
- Nem! – vágtam rá.
- Nem?
- Nem, úgy nem. Hanem nem, nem.
- Nem, nem? Akkor ez most egy nem és nem?
- Nem, nem és nem. Ez egy nem és egy nem.
- …
- …
- Akkor… nem?
- Nem! Ez… ne merjél félbeszakítani Jung Daehyun, vagy esküszöm, hogy nagyon megbánod! – figyelmeztettem – Akarom, hogy így becézz… - pirultam el.
- Oh. – kerekedtek ki a szemei, majd elmosolyodott. – Akkor, miért nem ezt mondtad?
- Olyan bonyolult vagy.
- Én?
- Az összes pasi! – vágtam magam hanyatt. – Komolyan, hogy nem tudtok… csak néha a csajok fejével gondolkodni?
- Meeert, nem vagyunk azok? – tette fel költőien a kérdést.
- Ne is legyél. – suttogtam. – Az hiányozna, hogy te is átváltozz Miss Herchenné!
- Ne aggódj, ez nem fog előfordulni. 

Egy jó ideig nem csináltunk semmit, csak bámultuk a felhőket. Daehyun közben újra elkezdett mesélni a Mato bolygóról és a hozzákapcsolódó dolgokról.

- Milyen bolygók vannak még? – kérdeztem.
- Hmm… hát ugye van a Mato bolyó, nekik a lakói vagyunk mi, a matokik. Mellettünk van az EXO bolygó. Ez a bolygó két nagy kontinensre oszlik: az EXO-K-ra és az EXO-M-re. De az egész bolygó lakóit EXOticnak, vagy EXO-L-nek hívják. Aztán másik oldalról van mellettünk a VIXX bolygó – itt a Starlightok élnek. Nagyon kedves és barátságos lények lakják… többnyire. Van egy két Starlight, akit jobb, ha nem idegesítesz fel. Ja, és nem mellesleg azon a bolygón, szerintem mindenkinek hiányzik egy kereke… De ettől függetlenül én szeretem őket, mert tényleg nagyon segítőkészek. Sok dologban segítettek már nekünk, például… de elkanyarodtam az eredeti sztoritól, nem untatlak ezzel. – csóválta a fejét – Szóval, akkor bolygók. Vannak tőlünk nagyon távoli helyek is, ilyen a Lux* bolygó. Akik lakják, azok magukat Luxennek hívják. Ők is barátságosak, habár valljuk be félelmetes, amit a fénnyel csinálnak… Bár azt hiszem ők jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.
- Ennyire veszélyesek vagytok?
- Óh, de még milyen veszélyesek. Sokkal többre vagyunk képesek, mint…
- … egy patikarablás? – fejeztem be a mondatát.
- …
- Ne haragudj ezt muszáj volt! – nevettem fel. Jól éreztem magamat, határozottan jól. Szinte el is felejtkeztem… - KyongHa!
- DaeHyun vagyok.
- Nem, te hülye!
- Megint kezdjük? – sóhajtotta Dae.
- Ne… Dehogy! – pattantam fel – Keresni akartam neki valamit, amivel felvidíthatom.
- Óh, értem már. – tápászkodott fel – És van valami ötleted?
- Semmi. Az ég adta világon semmi.
- Mit szerettek csinálni? – érdeklődött, közben elkezdte összepakolni a cuccunkat.
- Hm… lássuk csak. – töprengtem – Kacsákat etetni, sétálni, Pan-dog –ot enni, felgyújtani a konyhát, nem, azt csak Kyonggie szereti. Akkor lássuk csak… hülyeségeket csinálni, röhögni, ahogy a szomszéd vörös hajú srácnak ellátja a baját a lakótársa, füvet nyírni…
- Füvet nyírni?
- Hosszú sztori, ne kérdezd.
- Oké. – emelte fel a kezeit – És mi van még? Amit mindketten szerettek, de nem olyan, amit mindig tudtok venni vagy csak néha van időtök rá.
- Hát, a Sushi, a makréla, a medvecukor, az a fagyott joghurt vagy mi, Bubu… Ez az! – csillantak fel a szemeim, majd megragadtam Daehyunt és elkezdtem a park másik végébe vonszolni – El kell mennünk BuBu teáért!
- Micsoda?
- Ez egy ital. – ecseteltem – Vagyis tea. Ilyen kis bogyók vannak benne, meg minden. Majd veszünk egyet és meglátod! Sőt négyet!
- Biztos, ugyanis fogalmam sincs hogy miről beszélsz, de ha ennyire fontos, ám legyen! – bólintott, majd elém sietett és megragadta a kezemet – Akkor siessünk!

Pironkodva néztem a kezeinkre. Igaz, nem voltak összekulcsolva az ujjaink, de fogta a kezemet. Mint a rendes párok. Nyeltem egy hatalmasat, majd egy kicsit megembereltem magamat. Próbáltam eltűntetni a pillangóimat és normálisan venni a levegőt. Ő csak DaeHyun, senki más. Az a fiú, aki megmozgat bennem valamit, aki eltudja érni, hogy ilyen érzésem legyen, aki boldoggá tud tenni bármivel. Akkor, minek érzem mellette magamat zavarban? Ő ezt az énemet kedveli, kérdem én magamtól: Miért szégyellem?
Magabiztosan előre léptem, és rákulcsoltam a kezeinkre. Ő először meglepve nézett rám, majd mikor meglátta az önfeledt vigyoromat, ő is viszonozta.
Tényleg láttam rajta, még ha nem is olyan sokat, de észrevettem a változást. Igyekszik, próbálkozik, minden erejével azon van, hogy ez sikerüljön neki – és lassan, de halad. Én pedig büszke vagyok rá, hogy képes ezt megtenni. Akarom, azt a Dae-t látni, akiről Gukkie beszélt, és egyszer fogom is!
  
- HyeRim, hahó? – integetett előttem a szabad kezével – Itt vagy?
- Bocsánat, elkalandoztam. – ráztam meg a fejemet – Mit is kérdeztél?
- Hogy merre kell menni. – csóválta a fejét, majd a túloldalra mutatott – Arra vagy erre egyenesen tovább?
- Át a hídon és ott be az egyik kisutcába. Ott lesz a teás.
- Remek.

Hamar a boltba értünk. Eléggé hosszú sor állt, így, amíg várakoztunk folyton nevettettük egymást valamivel. Egy furcsa beszélgetést is hallottunk, miszerint van egy új  „nagycsávó”, aki nagyon tud valamit és az egész városban róla beszéltek: "Ő a város legmenőbb csávója, és annyira menő, hogy betudja maga mögött vágni a forgóajtót." Nos, ezek után nem igazán hallgattuk, hogy mit mondtak, de elkönyveltük magunkban, hogy azért óvatosnak kéne lennünk. Viszont ez sem lombozta le a kedvünket.
Nagyon jól szórakoztunk, főleg, amikor szegény pultos srác a tea helyett ráment adott nekem pohárba, fóliával. Hát eléggé néztem egy nagyot, de végül is eltettem azt is, majd csak jó lesz valamire. Később kikaptuk a teáinkat, végül távoztunk – ugyanúgy kéz a kézben.
Haza felé egy ideig csendben haladtunk, utána persze nem bírtam ki és megint beszéltetni kezdtem. Többet akartam róla tudni, minél többet. És itt volt egy meglepő fordulat számomra – ugyanis akárhányszor kérdeztem, például a gyerekkoráról, ő elmesélte majd az enyém felől érdeklődött. Kicsit olyan érzésem volt, mintha most egy első randin lennénk és próbálnánk megismerni egymást. Most éreztem csak igazán, hogy lényegében semmit sem tudunk a másikról. Ismerjük egymást, de mégse.

- Tényleg? – nyíltak tágra a szemeim – YongGuk a családja a te családodnak a… famíliása lényegében?
- Hát valami olyasmi. Már az alapítástól kezdve az én családomat, hogy is mondjam. Nem akarom a „szolgálni” szót használni, mert az olyan csúnya lenne – és nem is lenne igaz. Ők inkább csak szolgálatot tettek nekünk. Igaz, mára ez már elkopott, de hyung még mindig tartja magát a rendhez és csőszködik felettem.
- Akkor te lényegében, még most is a felettese vagy?
- Fogjuk rá, de én soha nem parancsolgattam neki. – csóválta a fejét – Ő nekem olyan volt mint a bátyám. Nagyon sokat segített nekem, hogy elfogadjanak. ShiShi Leader tanított meg harcolni is.
- Miért kellett elfogadni?
- Mert nemes vagyok. – felelte egyszerűen – Minket mindig máshogy kezeltek. Máshogy bántak velünk, nekünk mindenből a legjobb járt. A kadétrendszerben sem kellett volna részt vennem, mert nem vagyok rá köteles. Kivételek vagyunk. De én ott akartam lenni, én világot akartam látni. Viszont nagyon sokan nem nézték jó szemmel, hogy ott vagyok és azt híresztelték, hogy csak a rangom miatt kerültem be. Természetesen, ez nem volt igaz.
- Mit csináltál?
- Elláttam a bajukat, úgy ahogy hyung tanította. – húzódtak önelégült mosolyra az ajkai. – És…
- Óh, nézd megjöttünk!


KyongHa szemszög:

Éppen egy nagy adag banános-csokis turmixszal a kezemben csoszogtam ki a konyhából, amikor a mosolygó DaeRim párocskába botoltam. Egymás kezét fogva repkedtek a rózsaszínfelhőcskék között, amiből én 2 másodperc alatt visszarántottam őket a valóságba, azzal a kijelentésemmel, hogy hát a hűtő az úgy elfogyott... Főleg, ami benne van.

- Hogy fogyhatott el a kaja? - hüledezett Hye – Egy hadsereget is el tudtunk volna látni, két hétig!
- Nem tudom. - vontam meg a vállam – Én ma nem is nagyon ettem.
- Valahonnan sürgősen kell kaját szereznünk. - mondta Daehyun.
- De most értünk haza! Én már nem megyek sehova.
- Hívjad a taxinkat. Neki tuti van kajája. - mondtam és elcsoszogtam. Éppen az erkély felé igyekeztem. Amikor odaértem akkor láttam, hogy YoungJae és a húgocskám befoglalta. Első nekifutásra lendületből vissza akartam fordulni, amikor egy bizonyos „ hordhatnál többet szoknyát, mert nagyon jól áll” hangzatú mondatra ugyanazzal a lendülettel megint visszapördültem, amiért kicsit keresnem kellet az egyensúlyom. Pár pislogás után hallgatózni kezdtem.
- Úgy gondolod? - hallottam Yunt – Szerintem nem áll jó nekem, túl hosszúak a lábaim.
- Nem, dehogy is, nagyon szépek a lábaid!
 Az a nyavalyás sárga matoki éppen a húgocskámmal flörtölget. Kivágtam az ajtót és kiléptem mire meglepetten néztek rám.
- Elbújok a sarokba és gombák növesztésébe kezdek, nem fogok zavarni. - motyogtam, miközben betámadtam a sarokban levő puffot és ledobtam magam rá. Tovább szürcsöltem a turmixom és a barackfa suttogó bácsit kezdtem figyelni, ahogy a virágait locsolja. De, azért gyakran a „párocskára”pillantgattam. Figyellek ám, Yoo YoungJae!
- Öhm... szóval... és, hogy van Stephano? - váltott gyorsan témát a tapsifüles.
- Jól, szépen zöldell. - bólogatott a húgocskám, közben bizonytalanul pislogott rám.
Tovább cseverésztek számomra érdektelen dolgokról, nekem egyre inkább furább lett ez az egész.

„Mi van most akkor YongGukkal? Oké, kicsit kerüli Yunt, de akkor is! Egyébként meg, mikor lett ilyen jóban YoungJae-vel? Ja, és mióta bókolgat neki?! Lehet, Yunnak nem is tetszik YongGuk?...na ne már! Inkább ő vegye el, nem akarok két felől okosságokat hallgatni!...”

Ilyesmiken járt az agyam és nem vettem észre, hogy egyel többen lettünk az erkélyen. Mikor újra oda néztem, Yun másik oldalán már ott ült YongGuk én meg ijedtemben, majdnem hátra estem. Mikor jött egyáltalán ide?! Mivel elég nagy csönd lett köztük, úgy döntöttem rájuk hagyom és angolosan távoztam a helyszínről.
- KyongHa, nem értem el a taxist. - jött oda Hye, amikor éppen visszatérőben voltam a konyhába.
- Nekem meg elfogyott a turmixom. - morogtam.
- Ez most komoly! Tudod, hogy nekünk mindig fölveszi! - csapkodott idegesen.
- Akkor látogassuk meg. Lehet, csak lemerült a telefonja vagy valami.
- Na, hogy áll a kaja? - jött oda Himchan – Már én is éhes vagyok.
- Sehogy. - sóhajtott  barátosném – Nem veszi föl a taxis.
- Menjünk el hozzá. - jött Daehyun – És együk meg ami nála van.
- Adom az ötletét. - bólogattam.
-  Jó. - adta meg magát Hye – De mindenki jön! Még a végén megint hozhatunk ki titeket a börtönből.
- Megyek, szólok Yunnak. - mondtam, és visszabattyogtam az erkélyhez.
- Gyertek, megyünk a taxishoz. - hajoltam ki az ajtón – Hye mondta, hogy mindenkinek jönnie kell, nehogy megint a dutyiba kerüljetek.
- Oké. - mondták egyszerre, és elkezdtek föltápászkodni. Én elmentem a szobánkba és kicsit rendbe szedtem magamat, bepakoltam egy kis táskába, utána meg visszamentem a nappaliba.
- Jönnek. - morogtam magam elé, ugyanis Hye egyre idegesebben rohangált föl-le, miközben a taxist hívogatta – Mi van veled?
- Hogy megyünk el ennyien a taxishoz?
- Tömegközlekedéssel?
- Ne! - nyögte YoungJae – Itthon maradok és megvárom, amíg visszajön!
- Nincs kivétel! Mindenki jön. - jelentette ki HyeRim – Nem akarok semmi zűrt.
- KyongHával se lesz? Csak, mert elég sötét az aurája... - motyogta HimChan.
- Mi bajod az aurámmal?! Olyan az aurám, amilyen akar lenni! - háborogtam.
- Ne csináld már, HimChan! Senkinek se lehet látni az auráját. - vetett ellen Hye a mobilját nyomkodva, majd rám nézet - … KyongHa, tényleg rohadt ijesztő az aurád.
- Oda megyek, ott leszek!
- Induljunk már, így soha nem érünk oda. - szólt közbe Daehyun.
- Jó menjünk. - morogta barátosném és kilépet az ajtón.

Mind követték, én meg unottan battyogtam utánunk. Elsétáltunk a villamos megállóba, ahol pár perc múlva meg is érkezett a szerelvény, amire az első ajtónál fölszálltunk. Váratlanul kinyílt a vezető ajtaja és kihajolt rajta egy ismerős arc.


YongGuk szemszög:

- Sziasztok lányok!
- Nahát, megint összefutunk! - mosolygott Hye.
- Ti mindenkit ismertek? - akadtam ki, miközben Zeloval YoungJae-t segítettem föl a kocsiba, aki már a látványától is rosszul lett.
- Jaj, nem. Őt csak ismerjük, mert a villamos vezető. - magyarázta HyeRim.
- Ez nem indok. - morogta HimChan.
- Szia KyongHa! - fordult az említett felé a vezető, majd együtt érzően megkérdezte – Rossz kedved van?
- Igen... - válaszolta ingerülten, közben úgy nézet rá, mint, aki ott helyben belemorzsolja a reggelijébe, az aurája pedig sötéten izzott.
- Indulok! - fordult vissza a vezető ülésbe és becsukta az ajtót. Az emberek kilencvennyolc százaléka leszállt, a többiek pedig a villamos hátuljába húzódtak. Mi beljebb mentünk, hogy ülőhelyet keressünk a lányoknak és YoungJae-nek, aki már félig elájult, mondjuk én is egyre rosszabbul éreztem magam. Amikor elindultunk, majdnem orra is estem.
- Ez tényleg nem valami jó... - motyogta egy kis idő után Daehyun.
- Hápinak se tetszik.
- Háp! Háp!
- Te ezt is elhoztad?! - ugrott egy picit Hye.

 Amikor legközelebb megálltunk, kinéztem az ablakon és egy hatalmas ember tömeget láttam, ami biztosan föl fog szállni erre a villamosra. Nem mintha már nem lettünk volna elegen... Ezt nem csak én vettem észre, ugyanis KyongHa is oldalra pillantott és fintorogva megjegyezte.

- Bleh... tömeg lesz.
Amikor az ajtók kinyitódtak váratlanul megszólalt a hangosbemondó:
„ Tisztelt utasaink,! KyongHának ma rossz kedve van...”
Erre a maradék utas is leszállt, a másik két kocsiból meg szinte lökdösték lefele egymást az emberek. Az egész villamos kiürült, mi pedig leültünk.
- Máskor is utazok veled. - nyögte ki YoungJae – Nyithatnánk egy ablakot?
- Bruh.
- Rim, mi az a zacskó a kezedben? - kérdezte Yunnie.
- Milyen zacs- Uh, basszus!
- El felejtetted otthon hagyni? - kérdezte JongUp.
- Nem, nem az. - rázta a fejét – Öhm, ez a tiéd Kyonggie csak elfelejtettem oda adni.
- Ez mi ez? - vette át a zacskót az említett és belenézet. Kivett belőle egy poharat és kerített egy szívószálat, majd iszogatni kezdte legújabb szerzeményét, amin ott díszelgett a 'BubuTea' felirat. A feje fölött megjelent egy kisebb szivárvány.
- Legalább enyhült az aurád. - jegyezte meg HimChan.
- Mi van megint az aurámmal?! - váltott az aurája KyongHának, amint abbahagyta a teázást.
- … Semmi, igyál csak.

Váratlanul egy meglehetősen gyors villamos haladt el, utána pedig egy ' Sürgősségi vérszállítás' feliratú szirénázó autó.
- Ez meg mi volt? - motyogta utána Hye.
- Lehet valakinek vér kell. - vonta meg a vállat a durcisunk.
- A villamoson?
- Ha valaki fönt maradt volna, akkor most nekünk is kéne. - jegyezte meg Yunnie, miközben nővérére nézett.
- Nekem nem kell vér, csak ablak...
- De akkor miért nem áll meg. ha kell valakinek vér? - kérdezte JongUp.
- Lehet menetrend szerint, késésben van. - morogta KyongHa, miközben egy újabb teát halászott elő.
- Ahhoz képest, hogy rosszkedved van elég jók a poénjaid. - jegyezte meg a húga.
- Én nem humorizálok! Én halálosan komoly vagyok! - nézett rá teljesen komolyan, mire a testvére elkezdett nevetni.
- Így olyan vicces arcod van! - mondta.
- ...
- Nahát, már itt is vagyunk! - állt föl gyorsan HyeRim - Leszállás!
- Köszönjük a fuvart! - integetett Yunnie.
- Szívesen, máskor is! - integettet vissza, majd becsukódtak az ajtók és a villamos tovább ment. Mi át mentünk a másik oldalra, ahol Hye egy kertes házhoz vezettet be mennünk a kis utcákban. A kapuval nem volt gond, mert HyeRim mondta, hogy a taxis nyitva tartja, csak az bejárati ajtónál akadt el mindenki.

KyongHa szemszög:

- Nem kéne kopognunk?  - állt meg az ajtó előtt JongUp.
- Minek? - morogtam.
- Azért csak illene... - mondta Yun.
- Azért, mégis csak a taxisunk. - helyeselt Hye.
- Sokkal illedelmesebbek lennénk. - bólogatott YoungJae is.
- Nem lenne szép, ha csak úgy rátörnénk... - jött HimChan is.
- Nyitva van az ajtó.
- Mi? - nézett rám egy emberként az összes felszólalt.
- Tényleg nyitva van. - mondta már bentről YongGuk, ugyanis ő szívbaj nélkül bement.
-  Hát... akkor menjünk. - mondta Hye és szépen bevonultunk - TE JÓ ÉG!
- Nem tart valami nagy rendet.
- Mi a fene történhetett itt?! - nézett körbe Daehyun.
- Mindenki nézzen körbe, kell találnunk valamit, amiből kiderülhet mi történt itt! - adta ki a parancsot YongGuk.
- Mi is segítünk! - jött az, aki madárnak néz és mi is elindultunk körbe a lakásban.


Az egész ház a padlótól a plafonig romokban hevert. Minden fiók kiszaggatva kiborítva és szét túrva, mindenhol széttépet lapok, a berendezések törékenyebb feléből semmi sem maradt meg, és alig bírtuk kikerülni az üvegszilánkokat, amik elterültek a padlón. A nehezebb bútorok földöntve és szétvagdosva, úgy, hogy minden kilógott belőlük. Nem volt olyan rész, ahol valamit egyben találtunk volna. Én éppen a hálószobába szlalomoztam be (gondolom az volt valaha) egy nagy adag üvegszilánkot kikerülve, amikor is szembe jött velem Yun és lendületből kiverte a kezemből a táskám, amibe éppen a szívószálakat gyömöszöltem bele.

- TE SZENT ISTEN, YUN! Legyél picit óvatosabb! - mondtam, miközben a táskám után ugrottam.
- Bocsi, Ha.
- Nah!
- Jó van na... - motyogta és kiment. Én leguggoltam a táskácskám mellé és le ellenőriztem, hogy mindene egyben van-e. Szerencsére semmi baja nem lett a hógömbömnek, bár 6 kiló papírzsepi közé rejtetettem, hogy biztos ne legyen baja, de sose lehet tudni. Kicsit rázogattam és forgattam, hogy sehol se szivárog-e, majd vissza helyeztem a papírzsepifészkébe és becsuktam a táskám, amikor megakadt a szemem egy papírfecnin. Értetlenkedve vettem föl és vagy hatszor újra elolvastam, majd fölpattantam és rohantam megkeresni YongGukot.

- YongGuk! - kiabáltam, amint a nappaliba értem, nem biztos, hogy az volt,de én most annak hívom.
- Mi az?! Mi történt?! - futott oda abból az irányból, ahonnan az előbb én jöttem.
- Ezt nézd! - nyomtam a kezébe a papírfecnit - Rá van írva a neved...



*Lux=A Luxen trilógiából "kölcsönözve"

Sziasztok!^^

Bocsi hogy ennyit késtünk a ficivel, de sajnos az év számomra nem indult túl gördülékenyen így az első pár hónapban leülni sem tudtam a gép elé ( az mellékes, hogy teljesen tropára ment XD). Direkt a végére írom az elnézést, hogy hamarabb L tudjátok olvasni a ficit és igyekszünk a kövi résszel:3

Mondent az olvasókért és a sajttortáért!:3
Bejegyezte: dátum:
6 megjegyzés:
Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)