Sziasztok!
Nagyon-nagyon sajnáljuk, hogy ilyen règen volt már friss. (Sőt mèg csak èletjelet sem adtunk) A suli mellett sajnos ritkán jut időnk írni, de igekszünk!:3
Nem tudjuk, hogy mikor jön a következő, de legkèsőbb tèli szünetben èrkezik!^^
Addig is jó olvasást a kommentet/teket pedig köszönjük, elolvastuk, csak olyan kèsőn vettük èszre (ma, amiért elnèzèst kèrünk) hogy válaszolni már nem válaszoltunk hisz már it a kövi:3 De nagyon hálásak vagyunk, köszönjük!
Ui.: Ha valamièrt hülyèn lenne a szöveg megformázva azèrt (is) elnèzèst, de Nim gèpe felmondta a szolgálatot, szóval tabletről ügyeskedtem valamit XD
Nya nem húzom tovább jó olvasást!:3
HyeRim szemszöge:
Másnap reggel valami borzasztóan keltem. Fájt a fejem, a torkom lángolt, ráadásul a gyomrom sem volt a legjobb állapotban. Nehézkesen felültem az ágyamban, közben észrevettem, hogy valami nagyon nem stimmel. Hiányzik a kakukk madár és az alvópartnerem sincs a helyén. Megcsóváltam a fejemet, végül kimásztam az ágyamból és a pulcsim felvétele közben, átbattyogtam a konyhába. Az asztalnál már ott ült az egész Matoki társaság, meg JungSoo és YunHee. Köszöntem nekik, majd helyet foglaltam Daehyun mellett. Mikor behúztam a székemet, kicsit olyan volt mintha a rózsaszín matoki arrébb húzódott volna tőlem. Különösebben nem fordítottam rá figyelmet, csak egy kérdő nézéssel illettem meg, mire lesütötte a tekintetét.
- Reggelt, Tubi! - köszönt KyongHa miközben a tányérokat szedte elő.
- Neked is. - fordultam felé. - Áh, bocsi, hogy ilyen későn keltem. Megyek, csinálom a reggelit, biztos mindenki farkas éhes lehet már.
- Nincs szükség erre, Tubi. - intett le KyongHa. - Már mindent megcsináltam.
- Ja, oké. - bólintottam, majd egy pillanat múlva tágra nyíltak a pupilláim, mikor az agyam felfogta, hogy mit is mondott.
- TE FŐZTÉL?! – kérdezte mindenki egyszerre.
- Aj, most mi a bajotok? - háborodott fel Kyonggie - Kóstoltátok már a müzlimet?!
- Ne! - álltam fel - Csak a müzlit ne!
- Nyugodj le Rim...- csitított YunHee - Csak müzlit csinál. Azt még ő sem tudja elrontani!
- Óh, de még mennyire, hogy eltudja!
- Na, először a sajátomat csinálom meg! - tette le az asztalra a hozzávalókat.
Barátnőm először maga elé tette a tálat, majd beleborította az egyik fél zacskó gabonapelyhet. Mikor ezzel megvolt, elővette a tejet és lecsavarta a tetejét. Barbár módon beleborította a tejet. Ekkor viszont meglepő - számomra nem- dolog történt. A müzli lángolni kezdett, szinte már majdnem a plafont verték a fényes lángcsóvák. Mindenki egy emberként ugrott hátra, kivéve jó magam, mert nekem ez már meg szokott dolog volt. Éppen az eloltásával akartam foglalatoskodni, mikor két kart éreztem meg magam körül, ami gyengéden, de határozottan hátrahúzott.
Meglepődve fordultam meg, így Daehyunnal néztem farkas szemet. Olyan érzéseket láttam benne, amiket eddig még soha és ez így fura volt, nem tudtam hova tenni.
- Mi az? – kérdeztem zavart tekintettel.
- Veszélyes. – nézett rám. Tekintetében aggodalom tükröződött.
- Öhm, köszönöm, de már számtalanszor csináltam ilyet.
- Majd a többiek elintézik. – legyintett, majd hátrébb húzott.
- Furcsa vagy. – jegyeztem meg – Mi ez az aggódósdi?
- Miről beszélsz? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- Hát csak… mindegy nem érdekes. Inkább engedj el. Mákor is csináltam már ilyet, szóval nem lesz gond.
- HyeRim, kérlek! – nézett rám szinte könyörögve – Ne csinálj ilyen veszélyes dolgokat!
- DaeHyun, eddig is csináltam, mikor ti nem voltatok itt!
- Már eloltottuk a tüzet. – szólalt fel YongGuk.
- Ez teljességgel fizikai képtelenség! – vizsgálta a tálat YoungJae.
- Én mondtam, hogy nem tud müzlit se csinálni. – rántottam meg a vállamat, miközben kiszedtem magamat, matokim védelmező öleléséből, majd egy bosszús pillantással illettem meg. – Látod nem lett semmi!
Dae idegesen a hajába túrt. Pilláit lehunyta, végül kifújta a levegőt és rám emelte a tekintetét. Még mindig ugyanazokat a nem megszokott érzéseket láttam benne, amiket nem tudtam hova tenni. Miért néz rám így? Talán tettem valamit ellene?
- Szerintem, inkább hívjuk fel a taxist, hogy hozzon valami reggelit, vagy lassan már ebédet. – szólalt fel YunHee.
- Ez egy remek ötlet hugicám, de én ebben nem tudok részt venni. – szólalt fel a kakukk.
- Miért?
- Anyuék felhívtak, hogy el kell mennem valahova. Majd csak holnapután jövök haza.
- És ezt mikor akartad közölni? – kérdeztem.
- Ja, hát csak most jutott eszembe, mikor a müzli kigyulladt. – rántotta meg a vállát.
- A müzliről…?
- Ja, tök vicces, én se tudom, hogy miért arról!
- Nekem is mennem kell?
- Nem Yun, te itt maradsz Hyevel meg a fiúkkal, és JungSooval.
- Hé! – szólalt fel JungSoo. – Egyébként én elmentem dolgozni, majd jövök.
- Ja, akkor oké. – válaszolt a hugica, majd a nappali felé vette az irányt – Én elmentem TV-t nézni. Gukkie, nem jössz?
- De, megyek. – mondta a Leader, végül a lány nyomába eredt.
- Hogy ezek, mikor lettek ilyen jóban? – döntöttem oldalra a fejemet.
- Szerintem, akkor amikor KyongHa szülinapjára készülődtünk. – felelte HimChan elmélázva – Na, mindegy! HyeRim, nem akarod felhívni a taxist? Már kezdek éhes lenni…
- Igen, persze, mindjárt.
Bementem a szobánkba, hogy előkeressem a telefonomat. A beszélőkém keresése közben még segítettem Kyonggie-nak megkeresni a flamingós papucsát, mert azt mondta, hogy ő a nélkül nem hajlandó elhagyni a házat. Mikor ez meglett és az én telefonomat is megleltük, elköszöntem lakótársamtól, majd a nappali felé vettem az irányt, miközben a taxis számát tárcsáztam.
- Nem veszi fel. – néztem a srácokra – Ez fura.
- Akkor éhen fogunk halni! – jelentette ki JongUp.
- Dehogy! Majd én összeütök valami… khö… valamit. – köhögtem el a mondanivalómat.
- HyeRim, jól vagy? – kérdezte YoungJae.
- Persze, minden oké, csak lehet egy kicsit megfáztam. – motyogtam, miközben elindultam a konyhába.
Mikor beértem, már akkor tudtam, hogy most valami egyszerűt fogok készíteni, ami nem más lesz, mint ramen, másodiknak meg halas tészta. És ha addig jókedvemben maradok, akkor lehet, hogy kapnak desszertet is. Felraktam a tűzhelyre forrni a vizet, közben leveskocka után kutakodtam a szekrényben. Már ott tartottam, hogy lebontom a szekrénysort mikor leesett, hogy az asztalon van. Zelo éppen az asztalnál ült, így nekem pont kapóra jött.
- Zelo! – szóltam neki a konyhaszekrényből – Ide tudnád, hozni a leveskockákat? Már a víz is gőzölög, addig tököltem itt…
A kék matoki, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam, ugyan úgy ott ült mozdulatlanul a falat bámulva.
- Zelo! Kérlek h…
- Zelo, gyere, segíts nekem egy kicsit! – hallatszódott Gukkie hangja.
A matoki felállt, majd elindult a nappali felé.
- Anyádat! – horkantam fel. – Ash, akkor idehozom magamnak. Hapcii!
- Jézus, Rim ne ijesztess! – tette a szívére a kezét, az éppen beérkező Yun. – Egyébként egészségedre!
- Ez már régen nem az. – motyogtam, közben elkezdtem belepakolni a leveskockákat a vízbe. – Ah, légyszi hozd ide a kamrából az aprított hagymát. Tudod, amit Gukkie megpucolt.
- Van kamránk?
- Igen, a spájz mellett megtalálod a kis ajtót, ahol le kell menni és ott kanyarodj balra, majd gyere fel, végül a piros ruhás krampuszfüles Jimin mellett fordulj jobbra és ott lesz.
- Egészségedre! – mondta a hugica, majd elindult.
- Oké, akkor én addig belerakom a koliándert. – tárgyaltam magammal. – Ah, meg is van, mennyi kell ebből? Egy evőkanál, vagy egy teáskanál? Aj, mindegy!
- Itten vagyok! – jelent meg a segédem két tál aprított hagymával és egy tál barackkal.
- Honnan szedted a barackot?!
- Oh, találtam egy másik ajtót is a Krampusz mellett, és ott minden tele volt barackkal!
- Te… szerintem feltörted a barackfasuttogó bácsi titkos barackkészletét!
- Basszus…
- …
- Hé, lányok, hogy áll a kaja? – jött be HimChan
- Egész jól. – feleltem, miközben a hagymát dobáltuk a levesbe. – HimChan, felrakod a tésztát főni? Ott van az asztalon.
- Hm, oké!
Narrátor szemszöge:
Mikor a csibecsapat kész lett a reggeliebéddel, azután mindenki ment a dolgára. Ezalatt értsük azt, hogy Gukkie meg YunHee elmentek a boltba Hye unszolására, hogy nincs itthon semmi normális dolog. JongUp elment megfürdetni Hápit, amiben HimChan segédkezett neki. YoungJae valami furcsa okból kifolyólag az ablak előtt gubbasztott, mintha be lenne rágva valami miatt. Zelo a nappaliban ült és tv-t nézett – legalábbis valami olyasmi lehetett, mert a képernyő felé volt fordulva.
HyeRim a konyhában maradt mosogatni, DaeHyun pedig az asztalnál majszolt egy barackot miközben a lányt nézte. A vörös hajúnak egy idő után feltűnt, hogy a matoki bámulja, ezért elzárta a csapot, majd a matokihoz sétált és leült mellé. A fiú egy kérdő pillantással jutalmazta. Nem értette, hogy mit szeretne a lány.
- Valami baj van, HyeRim? – nézett rá.
- Azt mond meg inkább te.
- Tessék? – értetlenkedett a fiú.
- Olyan furcsán viselkedsz mostanában. Nagyon furcsán!
- Nem értelek.
- DaeHyun, t-te, h-hogy…
- Hogy? – vonta fel a szemöldökét.
- H-hogy tekintesz… r-rám? – nyögte ki a lány nagy nehezen.
- R-rád? – dadogott a fiú, majd elfordult – Sehogy… nem értem a kérdést.
- Jaj, ugyan már! Dae, kérlek, ne tettesd a hülyét! Tudom, hogy tudod, hogy hogy értettem!
- HyeRim ezt már megbeszéltük egyszer! Én nem…
- Mit nem?! – kapta fel a vizet a vörös hajú – Mostanában… abszolút nem úgy viselkedsz, mint akinek közömbös lennék!
- Már mondtam! – állt fel a fiú – Nekem semmit nem jelentetek! Nem akarom, hogy bárki fontos legyen nekem! Egy eldobható papír, semmi több!
- Akkor miért védtél meg ma reggel?! Miért nem akartad, hogy megsérüljek?!
- Én próbáltam, tényleg próbáltam, de nem megy! Nem tudom azt tettetni, hogy fontos vagy, mikor nem! – csapott az asztalra, viszont a szemkontaktust kerülte. Idegesen az ajkába harapott. – Nekem… nem megy! Nem megy…
- Még… még mindig itt tartasz? – csuklott el a lány hangja. – Tényleg ennyit jelentenék… neked?
- S-sajnálom HyeRim… - fordította el a fejét DaeHyun, majd becsukta a szemét és nagy levegőt vett. – Én tényleg… HyeRim!
A lány nem várta meg a további értelmetlen érvelést, elfutott.
- Basszus… - fújta ki a levegőt DaeHyun, majd az erkély felé vette az irányt.
Gyorsan szedte a lábait, közben végig a kezeit tördelte és gondolkozott. Még azt sem vette észre, hogy az éppen megérkező boltos páros hangosan kacarászva ment el mellette. A Leadernek viszont feltűnt a rózsaszín matoki szokatlan viselkedése.
DaeHyun szemszöge:
Kicsaptam az erkély ajtaját, majd a korláthoz siettem, és nekivágtam magamat. Kihajoltam és mély levegőket vettem. Nem, ez így igaz. Én tényleg így érzek. Nem, várjunk! Nekem érezni sem szabad! Áhj, nem értem! Nem birok magammal, nem bírom ezt!
Beletúrtam a hajamba, közben jól meghúztam a hajtincseimet, hátha ettől észhez térek, de mind hiába. Én… nem hazudtam HyeRimnek. De akkor miért nem bírtam a szemébe nézni, miközben azokat a szavakat vágtam a fejéhez? Miért?!
Nem akarom ezt nem! Nekem nem szabad máshogy gondolkodnom, nem ezt tanították! Meg fogok bolondulni, érzem! Nem akartam olyanokat mondani neki, de lehetetlen lett volna mást válaszolnom. Mikor a szemeibe néztem, akkor teljesen lefagytam. Olyan furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Legszívesebben odamentem volna és… És? Mit csináltam volna? De nekem nem szabad, nem és nem – csaptam a fejemet a korlátnak.
- Héj, mi a probléma? – hallottam meg YongGuk hangját.
- Semmi. – vágtam rá rögtön, és felvettem a monoton nézésemet.
- Dae… nem is, inkább KeKe! Érzem, hogy van valami, szóval ki vele. Tudod, hogy bátyád helyett, mindig is a bátyád voltam, úgyhogy ne kímélj! – lépett mellém, majd karolta át a vállamat. – Megsirattad HyeRimet.
- Sír?! – nyíltak nagyra a szemeim. - É-én nem akartam ezt!
- Yunnie, most vigasztalja.
- Én… nem tudom, hogy mit mondhatnék. – hajtottam le a fejemet – Úgy érzem, hogy nem vagyok jól. Mármint nem akarom, de… nem vagyok tisztában az érzéseimmel… nekem nem is szabadna. De valahogy… nem értem ezt az egészet!
YongGuk szemszög:
Vigyorogva léptünk be Yunnieval az ajtón, aki éppen azt magyarázta nekem, hogy lesz egy csigából és egy gilisztából meztelen csiga, amikor Daehyun idegesen elhaladt mellettünk. Értetlenül néztem utána és láttam, hogy az erkély felé tart, kezeit tördelve. Mondani akartam Yunnienak, hogy magyarázza tovább, amikor váratlanul eltűnt az arcáról a mosoly.
- Hallod ezt? – kérdezte halkan, mire hallgatózni kezdtem – Valaki sír…
Értetlenül néztem körbe, de Yun már elindult én pedig követtem. Benyitott a lányok szobájába, ahol HyeRim feküdt az ágyában magához szorítva az egyik párnáját és sírt. Ránéztem Yunniera, aki legyezgetett a kezével, hogy menjek ki én pedig kihátráltam és becsuktam az ajtót. Megfordultam és gondolkodás nélkül elindultam az erkély felé. Mikor kiértem, Daehyun éppen a korlátott szemlélte meg közelebbről.
- Héj, mi a probléma? – léptem mellé.
- Semmi. – vágta rá rögtön, és érzelemmentes arccal nézett fel rám.
- Dae… nem is, inkább KeKe! Érzem, hogy van valami, szóval ki vele. Tudod, hogy bátyád helyett, mindig is a bátyád voltam, úgyhogy ne kímélj! – lépettem mellé és átkaroltam át a vállát. – Megsirattad HyeRimet.
- Sír?! – nyíltak nagyra a szemei. - É-én nem akartam ezt!
- Yunnie, most vigasztalja.
- Én… nem tudom, hogy mit mondhatnék. – hajtotta le a fejét – Úgy érzem, hogy nem vagyok jól. Mármint nem akarom, de… nem vagyok tisztában az érzéseimmel… nekem nem is szabadna. De valahogy… nem értem ezt az egészet!
- HyeRimmel van baj?
- De, vagyis nem. Mármint vele semmi bajom… d-de mégis. Én ezt nem értem! – fogta a fejét.
- Jaj, Keke, ez teljesen normális, csak azért nem érted, mert még nem találkoztál ezekkel az érzésekkel. – veregettem meg biztatóan a vállát.
- Mi-milyen érzések…? – kérdezte bizonytalanul.
- Hát… tudom, hogy mik a nézeteid a kapcsolat kiépítések terén, és én, mint bátyád, azt mondom, hogy újra át kéne gondolnod ezeket a dolgokat, mert az óta sok minden változott. Beleértve téged is, csak te nem akarod ezt elfogadni, ami szerintem egyáltalán nem jó, főleg úgy, hogy körülötted minden állandó változásban van.
- M-meg változtam?! – dadogta.
- Igen, én úgy láttam, hogy változnál és az érzéseid is változnának, csak nem engeded magadnak, mert túl makacs vagy. – csóváltam a meg a fejem – Egy jó tanács, gondold végig, hogy hogy állsz HyeRimhez, ja és békülj is ki vele. Az alapján, ahogy KyongHa főzz, nem hiszem, hogy Yunnie ügyesebben tud. – mosolyogtam rá biztatóan.
- Rendben át gondolom. – motyogta és hevesen bólogatni kezdett – Köszönöm.
- Ez a minimum. – veregettem meg a vállát és elindultam befelé – Gyere, egyél valamit, hogy jobban érezd magad.
Beléptünk az erkélyajtón én elindultam a konyhába és előhalásztam egy nagy tál banános sütit végezetül Daehyun kezébe nyomtam, aki bizonytalanul biccentett, majd mélyen elgondolkozva automatikusan elindult a terasz felé. Bementem a nappaliba, ahol Zelo még mindig a TV-t nézte JongUpal, aki hangosan énekelte a DuckTV valamelyik műsorát, amihez nem is volt szöveg… Gondolom kitalált egyet magának.
- YoungJae ne termesz gombákat az ablakban! – szóltam rá az említettre, majd letelepedtem én is a kanapéra.
DaeHyun szemszöge:
A tálal a kezemben indultam el, miközben Hyung monológján gondolkoztam. Még mindig nem tartottam helyesnek azt, amit mondott. Mármint, csak furcsának, mert ugyebár most lényegében azt mondta, hogy lehetnek érzéseim, vagy… én nem tudom.
Félve nyitottam ki a terasz ajtaját. Előrehajoltam és kikukucskáltam. Rögtön megpillantottam a puffon reszkető lányt. Nagy levegőt vettem – ma már sokadjára – és elindultam felé. Leraktam a tál süteményt, majd letérdeltem a mellette lévő puffra.
- HyeRim… - suttogtam.
Lassan nézett rám. Szemei könnyesek voltak, és meg voltak dagadva. Orra ki volt pirosodva, valószínűleg a sok sírástól. Szinte az egész teste remegett. Előrébb hajoltam, majd lassan és félénken átöleltem. Fejemet a vállára hajtottam, ugyanis nem mertem felnézni. Ahhoz túlságosan is… gyáva lennék? Félek, hogy valami olyasmit fog bennem elindítani, amitől megint összezavarodnék. Egy mély levegővétel után, a végtagjaimat ellazítottam és kicsit ráengedtem a súlyomat, ezáltal közelebb kerülve törékeny testéhez. Az egész testemet elöntötte az a bizonyos forróság, amit mostanában a közelében éreztem.
- Sajnálom. – suttogtam – Nagyon sajnálom. Én… nem akartalak megbántani, csak… magam se vagyok tisztában… magammal.
- DaeHyun…! – szipogta – Hülye vagy! Annyira, hülye vagy!
- Tudom, de én csak nem értem az… érzéseket. Mármint, nekem eddig nem voltak megengedve az effajta dolgok. Így lettem nevelve. É-én nem tudom, hogy mit kezdjek ezekkel az érzésekkel, képtelen vagyok befogadni őket… még! Egyszerűen, ha veled vagyok, mindig elkezd bizseregni mindenem, és előjön az a nemkívánatos érzés, ami egyszerre irritál, másrészt meg majd megőrülök tőle, mert még többet akarok belőle.
- A-akkor ezek szerint… - vezette HyeRim a hátamra a kezeit.
- N-nem vagy k-közömbös számomra. A-azt hiszem. – hunytam le a szemeimet – A-ajd nekem időd, k-kérlek. Igyekszem m-megváltozni, csak ez… nem olyan egyszerű.
- Dae, én nem tudom, hogy mit mondjak.
- Én se. – kifújtam a levegőt. Kezdettnek… nem is volt olyan rossz.
- Nagyon gyorsan ver a szíved. – suttogta a nyakamba, mire megremegtem egy kicsit. Nem mondom, hogy rossz érzés volt, kifejezetten jólesett.
- Neked is. – nevettem fel halkan.
Narrátor szemszög:
- Komolyan, mit csinálsz? – nézett a mato Leader az ablakpárkányon gubbasztó YoungJae-ra.
- Semmit.
- Figyelj, én azt mondom…
- Ash, nem mindegy neked, hogy mit csinálok?! – horkant fel a sárga matoki, majd távozott a helyiségből.
- Mi a fene ütött, ma mindenkibe?! – fújta ki a levegőt YongGuk, majd leült a kanapéra a kék matoki mellé – Legalább Zelo, te nem kattantál meg.
Totomato azonban nem reagált semmire sem. A Leader ezt gyanúsnak találta, hisz most kellett volna egy „Igen apu, rám mindig számíthatsz!” féleséget kapnia. Így kicsit közelebb húzódott hozzá és megsimogatta a fejét. Azonban Zelo még mindig nem adott semmilyen életjelet.
- Zelo? – suttogta halkan a piros maszkos matoki.
A robot felé fordult és ránézett, mire ház legidősebb tagja hátrahőkölt. ToTo érzelemmentes arccal nézett rá, mint régen. Szemeiben nem csillogtak az élet szikrái, amit maga YongGuk sem értett, hogy hogy és miként kerültek oda.
- Várom a parancsot, mester! – mondta monoton hangon.
- Ez nem lehet igaz…
HyeRim szemszöge:
- Hogy érted azt, hogy visszaváltozott?! – kérdeztem, két tüsszentés között. Alig fél órácskát szántam a saját bajaimra, erre tessék, megint lemaradtam valamiről!
- Úgy, ahogy mondom. – válaszolt Gukkie – Egyszerűen olyan, mint régen volt. Nem reagál senki másnak csak nekem, de nekem is úgy, mintha a mestere parancsba adta volna…
- Áh! – kiáltottam fel – Akkor, ezért nem reagált nekem délelőtt… vagyis délben.
- Már akkor is ilyen volt?
- Igen, azaz azt hiszem. Kértem tőle, hogy hozzon oda nekem valamit, de nem csinálta meg. Én abban a tudatban voltam, hogy nem hallotta.
- De mi történhetett vele? – gondolkozott hangosan Dae. – A robotok nem változnak csak úgy oda-vissza, ez teljesen képtelenség. Jézus… tisztára olyan voltam most, mint YoungJae. Brr. Nem jó ez a változás dolog, érzem…
- Az én kicsi fiam! – könnyezett HimChan.
- HimChan, hányszor mondjam el, hogy nekem és neked nincs közös gyerekünk! – mondta nyugodt hangon YongGuk – És azt hiszem, már nekem sincs.
- A kicsi fiam!
- Valaki lője le…
- Nyugi, HyeRim!
- Nem lehet, hogy víz érte? – kérdezte JongUp.
- Attól nem kéne, hogy baja legyen. Ráadásul rozsdamentes matoacélból csináltam. Teljes védelmet nyúlt!
- Mint az új Pampers babapelenka! – szólaltam fel, mire mindenki felvont szemöldökkel nézett rám. – Bocs próbálom oldani a feszültséget, de én nem vagyok KyongHa. Nem tudok olyan jó poénokat elsütni.
- Tudom, de azért köszönöm, HyeRim. – paskolta meg a fejemet Gukkie.
- Szerintem, meg kéne próbálnunk újra életre kelteni.
- Mégis, hogy? – nézett rám értetlenül, közvetlen a szemembe Dae, mire kicsit elpirultam – HyeRim, ez egy robot.
- Kötözzük ki egy asztalhoz, majd dobjuk fel a tetőre, hátha belecsap a villám!
- Tényleg nem megy ez neked…
- Köszönöm, DaeHyun!
- Na, most komolyan! – intett minket csendre Gukkie – Mit csináljunk vele?
- Te vagy az apja!
- Ne kezd te is JongUp…
- Én meg az anyja!
- NEM! – kiáltottuk egyszerre.
Narrátor szemszög:
YunHee éppen a tetőre igyekezett, hogy kirakja egy kicsit Stephanot a napra. A levelei kicsit elszáradtak és lekonyultak, ezért a lány átment a barackfasuttogó bácsihoz, hogy megkérdezze, hogy mi baja lehet a ház egyetlen értelmes lényének. A választ meg is kapta, miszerint fényre van szüksége a drágalátos Stephanonak, de egyben le is hordta szegény lányt, ugyanis szerinte nagyon neveletlen a szobanövényük. YunHee bocsánatot kért a növény nevében is, majd szépen hazaindult, és eközben találta ki azt, hogy a tetőre viszi fel, mert délutánonként jobban süt oda a nap. Ám, amikor felért nem számított rá, hogy társasága akad.
- Áh, szia YoungJae! – köszönt boldogan a lány. – Nem is tudtam, hogy te itt vagy. Utoljára Gukkie-tól hallottam felőled, miszerint valami gombákat termesztesz a nappali ablakpárkányában.
- Oh, igen… - mormogta a sárga matoki, de komorsága hamar elszállt, amint a szőke hajú lányra pillantott. – És, mi szél hozott téged erre?
- Kihoztam Stephanot levegőzni! Kell neki a fény a Barackfasuttogó bácsi szerint.
- Értem. – mélázott el YoungJae – Egyébként, tudtad, hogy a teknősök a víz alatt alszanak?
- És te tudtad, hogy a grafitceruzában grafit van? – ült le mellé YunHee Sthephanóval a kezében.
- A cipőket meg általában műbőrbőrből készítik.
- Mert Kínából van a legtöbb minden. – rántott egyet a vállán a lány, majd a növény leveleit kezdte el igazgatni – Na, máris sokkal zöldebb! Tényleg csak egy kis fény kellett neki.
- Ez egy nagyon érdekes elgondolás. – válaszolt YoungJae – Tudtad, hogy a gömb mohák a szekrényben is megélnek?
- Azok is hímnősek?
- Tulajdonképpen ők…
- Áh, megvagytok! – lépett ki a tetőre YongGuk. – Mit csináltok idekint? Már megy le a nap!
- Csak kihoztam Stephanót levegőzni, eztet meg itt találtam. – mutatott a sárga matokira YunHee.
- Én meg itt fortyogok a búsnyomoromban! – mormogta YoungJae.
- Komolyan nem értem, hogy mi a baja. – vakargatta a fejét a mato Leader, majd a lány felé fordult – Mindegy is, csak meg akartam kérdezni, hogy nem e jössz el velem abba a szerszámboltba, amit láttunk visszafele jövet. Nem nagyon emlékszek rá, hogy merre volt, és sürgős lenne…
- Valami gond van?
- Ami azt illeti, nem is kicsi…
- Persze, elkísérlek! Tessék YoungJae, vigyázz rá! – nyomta a fiú kezébe a növényt.
- Mi a…?! – kezdett bele a fiú, de észrevette, hogy már egyedül van – Persze, hogy ne vigyáznék rá… ez minden álmom…
